„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? / Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? / Itt van a város, vagyunk lakói. / Maradunk itt, neve is van: Budapest” − énekli Levél nővéremnek című lemezén Cseh Tamás. Bereményi Géza sorai nagy valószínűséggel sokszor eszébe jutottak már minden autózó Cseh Tamás-rajongónak, mikor elérte a főváros határát jelző táblát. Bár e dal az utolsó a Budapest Bár most megjelent, hetedik albumán − Ferenczi György, Frenk, Keleti András, Kollár-Klemencz László, Lovasi András, Mező Misi és Szűcs Krisztián előadásában −, az első mégiscsak Cseh Tamás volt, aki a zenekar eszébe jutott: az együttes tagjai csütörtökön a magyar bárd Szent Gellért téri szobránál adtak találkát az újságíróknak. Farkas Róbert idén tízéves szupercsapatának Budapest című lemeze a főváros utcáit, tereit, helyeit járja végig; kézenfekvőnek tűnt, hogy a várostörténeti sétákat szervező Miénk a Ház! vezetésével egy tematikus újbudai sétán megidézett történetekkel kapcsolják össze a lemez egy-egy dalát.
A budai lokálpatrióták előszeretettel cukkolják pesti barátaikat azzal a Márai Sándor-idézettel, hogy „Budán lakni világnézet”. A séta vezetője, Maczó Balázs művészettörténész-etnográfus akaratlanul is újabb munícióhoz juttatta őket: mint elárulta, a városrészek nevének etimológiai háttere szerint Pest valójában Budán van, és ma úgy hívják: Gellért-hegy. Pest neve egyes magyarázatok szerint szláv eredetű, barlangot, sziklaüreget, mészégető kemencét jelent, a moldvai csángóknál a mai napig pestnek hívják a kemencét. Ha ez a magyarázat megállja is a helyét, a név végül mégiscsak átkerült a Duna bal partjára − hosszú ideig a Gellért-hegy magasságában volt az egyetlen folyami átkelő.
Azóta persze épültek hidak, metrók – igaz, a kontinens első elektromos meghajtású kéreg alatti vasútja, a millenniumi kisföldalatti nem erre jár −, s néhány éve akár „égig érő mozgólépcsővel” is érkezhetünk a Szent Gellért térre, ahogy saját dalában énekli Rutkai Bori. S bár Budapest világváros, hajnalban mindenhol „csak pislog az élet”, miként azt Kollár-Klemencz László sanzonja, A város, ahova senki sem téved rögzíti. Ahogy azt a budapesti alapélményt is, amikor a kukásautó az ablak alatt áll meg. S bár a sofőr felkiált, „Hajrá, Magyarország!”, mindenki álmodik tovább.
A nagy álmok ihletője egyébként sokszor volt a Gellért-hegy: Széchenyi István például 1843-ban ide képzelte el a Nemzeti Pantheonnak helyet adó Üdvleldéjét, ötletét fia, Széchenyi Ödön nemzeti Walhallaként élesztette újra 1871-ben, a kiegyezés után négy évvel egyértelmű sorsot szánva az osztrákok által 1852-ben ideépített Gellért-hegyi Bastille-nak, azaz a Citadellának. Határ a csillagos ég − lehetett a jelszavuk azoknak, aki a millenniumra készülő városnak azt javasolták, a Gellért-hegyre építsenek egy ezer méter magas piramist, tetején Ferenc József lovas szobrával, de felvetődött ötletként egy Bábel tornyát idéző világítótorony, a Hungária-szobor felépítése is. A rémisztő nagyzolási mánia már száz éve sem volt ismeretlen jelenség. Hát nem sokkal szebb, ahogy most a „Gellért-hegyi házak lámpafényben állnak” – miként Németh Juci énekli Éjszakai járat című, bús-kedves dalában?
Ami eleink érdemeit illeti, a millenniumra e tájékon legalább megépült egy gyönyörű híd. Az már igazán nem a tervezők, Feketeházy János és Nagy Virgil hibája, hogy a Szabadság híd – egykor Ferenc József híd – turulmadarai régóta halálos vonzást gyakorolnak a végtelenül kétségbeesett emberekre. Bár úszni sem tudnak, mégis felkúsznak a magasba. Az ugrás oka persze sokféle lehet: „Se cipő! Se köntös! Gömbös! Se állás! Se szállás! Válás!” Annyi valószínű, hogy nem a Rejtő Jenő szövegére írt sanzon, a Pesti polgár ihlette ugrásra a „híd alatt a hangulatos, vidám sorban állást” – Behumi Dóra előadásában pedig bizonyosan nem.
Frenk dalához, az Albérlőhöz a Szent Gellért térről nem kell sokat gyalogolni: Kosztolányi Dezső a Bartók Béla út 15. szám alatt volt bérlő 1912-től 1916-ig. Szerencséjére nem látott a jövőbe: a szemközti Hadik-laktanyába ugyanis a második világháború után az ÁVH elődje, a Katonapolitikai Osztály (Katpol) fészkelte be magát, s nem hagyott jó emléket. Kosztolányi viszont – miután bolondnak tettetve magát felmentette magát a katonai szolgálat alól − a közeli Hadik Kávéházba fészkelte be magát barátjával, Karinthy Frigyessel. S bár öröm hallani, hogy Kiss Tibor szvinges dalának, a Missziónak hősére nem hat a depresszió, ez az épület tetőtéri műteremlakásában éhező festőművészre, Csontváry Kosztka Tivadarra sajnos nem volt igaz.
A lemezbemutató séta stílszerűen a Hadikban ért véget, ahol Lovasi András a Lila akácokkal, Mező Misi A vén budai hársfákkal majdnem megríkatott − lelkük rajta.
