A nagy álmok ihletője egyébként sokszor volt a Gellért-hegy: Széchenyi István például 1843-ban ide képzelte el a Nemzeti Pantheonnak helyet adó Üdvleldéjét, ötletét fia, Széchenyi Ödön nemzeti Walhallaként élesztette újra 1871-ben, a kiegyezés után négy évvel egyértelmű sorsot szánva az osztrákok által 1852-ben ideépített Gellért-hegyi Bastille-nak, azaz a Citadellának. Határ a csillagos ég − lehetett a jelszavuk azoknak, aki a millenniumra készülő városnak azt javasolták, a Gellért-hegyre építsenek egy ezer méter magas piramist, tetején Ferenc József lovas szobrával, de felvetődött ötletként egy Bábel tornyát idéző világítótorony, a Hungária-szobor felépítése is. A rémisztő nagyzolási mánia már száz éve sem volt ismeretlen jelenség. Hát nem sokkal szebb, ahogy most a „Gellért-hegyi házak lámpafényben állnak” – miként Németh Juci énekli Éjszakai járat című, bús-kedves dalában?
Ami eleink érdemeit illeti, a millenniumra e tájékon legalább megépült egy gyönyörű híd. Az már igazán nem a tervezők, Feketeházy János és Nagy Virgil hibája, hogy a Szabadság híd – egykor Ferenc József híd – turulmadarai régóta halálos vonzást gyakorolnak a végtelenül kétségbeesett emberekre. Bár úszni sem tudnak, mégis felkúsznak a magasba. Az ugrás oka persze sokféle lehet: „Se cipő! Se köntös! Gömbös! Se állás! Se szállás! Válás!” Annyi valószínű, hogy nem a Rejtő Jenő szövegére írt sanzon, a Pesti polgár ihlette ugrásra a „híd alatt a hangulatos, vidám sorban állást” – Behumi Dóra előadásában pedig bizonyosan nem.
Frenk dalához, az Albérlőhöz a Szent Gellért térről nem kell sokat gyalogolni: Kosztolányi Dezső a Bartók Béla út 15. szám alatt volt bérlő 1912-től 1916-ig. Szerencséjére nem látott a jövőbe: a szemközti Hadik-laktanyába ugyanis a második világháború után az ÁVH elődje, a Katonapolitikai Osztály (Katpol) fészkelte be magát, s nem hagyott jó emléket. Kosztolányi viszont – miután bolondnak tettetve magát felmentette magát a katonai szolgálat alól − a közeli Hadik Kávéházba fészkelte be magát barátjával, Karinthy Frigyessel. S bár öröm hallani, hogy Kiss Tibor szvinges dalának, a Missziónak hősére nem hat a depresszió, ez az épület tetőtéri műteremlakásában éhező festőművészre, Csontváry Kosztka Tivadarra sajnos nem volt igaz.
