„Pacsirta helyét változtatta. Szembeült a pappal, ki egész idő alatt úgy tett, mintha semmit sem venne észre. Pirosbetűs breviáriumából olvasott, fejét a folyosó belső ablakához támasztva. Beteges arca a kiálló pofacsontokkal nyugalmat árult el.
Reverendája viseltes volt, egy gombja hiányzott is, celluloid papgallérja töredezett. A hatalmas Egyháznak ez a kis, szerény katonája, ki visszautazott falujába, és ott öregedett meg szeretetben, jóságban, sejtette, miről lehet itt szó, tapintatból nem szólt, részvétből nem mutatott érdeklődést. Ő tudta, hogy ez a világ: siralomvölgy.
Csak most pillantott a leányra, kék szemével, mely az Istennel való folytonos szembenézéstől kiélesedett, s ez a határozott pillantás már nem sértette Pacsirtát. Úgy tetszett, hogy hűsíti forróságát. Hálásan nézett vissza rá, megköszönve figyelmét.
Rohama csillapult. Már nem zokogott, csak könnyezett.”
Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényéből való az idézet. A vonaton magányosan utazó vénkisasszonyt a kívülállók számára minden előzmény nélkül görcsös zokogás rázza meg. Fájdalmán nem a fülkében ülő jó szándékú fiatalember segíteni akarása, hanem az idős pap szavak nélküli finom gesztusa, együttérzése enyhít.
Az HBO múlt héten kezdte vetíteni az izraeli sikerszéria hazai adaptációjának, a Terápiának a harmadik, befejező évadát (vezető forgatókönyvíró Tasnádi István). Az alig több mint félórás részekből összeálló sorozat öt történetszálból építkezik. Dargay András (Mácsai Pál) ezúttal is négy páciensen próbál segíteni, hogy aztán maga is terápiába kezdjen. Talán a sorozatnak is hála, túl vagyunk azon a felfogáson, amely amerikai mintára unatkozó, jó dolgukban magukkal mit kezdeni nem tudó gazdagok státusszimbólumaként tekint a pszichológushoz járásra. Nem lévén szakember, nem tudom, hogy Dr. Dargay módszerei mennyiben számítanak szokatlannak, de hát ez egy fiktív alkotás, nem oktatófilm: nem lenne történet, feszültség és konfliktus, ha a terapeuta nem válna idővel a páciensek életének részévé, ha a kellő távolságtartást félretéve nem szippantaná be őt is a kezelés folyamata. Saját kudarcai, frusztrációi, vágyai, félelme betegségtől, magánytól, haláltól különös kölcsönhatásba kerülnek a kezeltek érzéseivel. Főhősünk természetesen szakmai válságba is kerül, nyomasztják hivatása korlátai, amelyeket újra és újra, huszonöt év praxis után is meg kell tapasztalnia. Két légy rángatja egymást a légypapíron – írja körül érzéseit pimaszul fiatal kollégájának, Adélnak (Balsai Móni). Akihez csak egy gyógyszer felírása miatt érkezik, de nyilvánvaló, hogy első, tűpontos színészi játékkal előadott találkozásuk egy bonyolult kapcsolat kezdete.
