A sorozat koncepciója komoly próbatétel elé állítja az egyes epizódok rendezőit és a színészeket. Az idő nagy részében két ember beszélget egymással szemben egy rendelőben. Nem elcsépelt fordulat itt, hogy jelentése, súlya van minden kimondott szónak, gesztusnak, arcrándulásnak. Eddig megtérült a befektetett energia: a színészek jutalomjátékát látjuk. Udvaros Dorottya egyszerre drámai, könnyed és (ön)ironikus a bulvártévé jégtánc revüjére készülő színésznő szerepében; Schell Judit karakterének alapproblémáját – férje érzelmi agressziója hajszolja kóros kényszerességbe – már akkor megértjük, átéljük, amikor még szinte semmilyen egyértelmű információ nem hangzik el minderről; a barátnője meggyilkolásával gyanúsított, magát bűnözőként azonosító Zsolt bőrébe, rabruhájába bújt Vilmányi Benett pedig éppen annyira félelmetes, mint amennyire kiszolgáltatott, sebzett, túlérzékeny. Számomra az igazi meglepetést a felesége halála után Budapestre költöztetett idős székelyt alakító erdélyi Czintos József okozta, aki az archaikus, a szakralitástól még nem elszakított életforma és a szekularizált, modern nagyvárosi létezés feloldhatatlan ellentétét ábrázolja. És mindezt mindenfajta modorosság, hamis romantika nélkül.
Dargay András figurája számára állandó dilemma, hogy mikor kell aktívan segíteni, és mikor több ennél a puszta együttérzés. Nem tudni még, ez most miként fogja összekuszálni az ő és páciensei életét, de biztosan lehetünk abban, hogy ez az évad is bőven tartogat váratlan fordulatokat, katartikus pillanatokat. Nem csak ezekben van a sorozat ereje, sikerének titka. Ha figyelünk, és hagyjuk magunkat sodortatni a történettel, egyszer csak rádöbbenhetünk, hogy nagyon is ismerős hétköznapi nehézségekkel, traumákkal, szorongással, tragédiákkal küzdenek a szereplők, akik igazából semmi olyasmit nem élnek át, ami velünk ne történhetne meg.
