Hétfő hajnalban, 55 éves korában elhunyt Csontos János József Attila-díjas költő, író, újságíró, publicista – közölte a Magyar Írószövetség az MTI-vel. Csontos János méltósággal viselt, súlyos betegség következtében hunyt el. Temetéséről később intézkednek.
Csontos János az írószövetség választmányi tagja, az NKA Szépirodalmi Kollégiumának kurátora volt, alapítója a Határ, a Folyam, a Magyar Napló új folyama és a Nagyítás című irodalmi lapoknak. Újságíróként dolgozott a Hajdú-bihari Naplónál, az Esti Hírlapnál, a Magyar Nemzetnél, a Duna Televíziónál és a Magyar Időknél.
Így kezdődött a beszámoló, amelyben hétfő dél körül a távirati iroda közölte a gyomortájékra ütést mérő, döbbenetes hírt egy kollégánk haláláról. Napilapos szerkesztői székből nézve Csontos János volt az ideális újságíró. Olyan veleszületett képességgel rendelkezett, amivel nagyon kevesen. Ha megkerestem azzal, hogy a holnapi számban szükség lenne tőle egy írásra, a téma, a műfaj és a terjedelem tisztázása után rendre egy órán belül előttem volt a kész mű. Mondanom sem kell, a bámulatos gyorsaság nem összecsapott, szedett-vedett írást szült, hanem kiérlelt, stilisztikailag kifogástalan, nyomdakész alkotást. Amiben a legfőbb ítész, az olvasó sem lelt hibát, gondolati döccenőt.
Nyilván nemcsak tehetség, hanem szorgalom is kellett ahhoz, hogy a szakmáját, hivatását ilyen magas szinten művelje. Az Ózdon született Csontos János útja nem volt kikövezve a fontos magyar szerkesztőségekig, médiaműhelyekig, illetve az olyan magas elismerésekig, mint amilyen például a József Attila-díj. Pályája nem volt egyenes vonalú, nyilván olykor kényszerek, de még inkább a sokoldalú elme kísérletező kedve jelölte ki az újabb és újabb állomásokat. János ugyanis messze nem csupán elkötelezett napilapos publicista volt, hanem költő, író, kultúraszervező, filmes is, nem mellékesen építészeti szakújságíró.
A rendszerváltó időktől a közéleti küzdelmek állandó résztvevője, 1994 és 2009 között kisebb megszakításokkal a Magyar Nemzet újságírójaként, főmunkatársaként (külső szerzőként még 2015-ig küldött nekünk cikkeket). Emlékszem, 2009-ben a Balatonra vitt le az autójával, amikor lelkesen beszélt a rá váró nagy és inspiráló feladatról, a Nagyítás című irodalmi folyóirat életre hívásáról. Azt hiszem, ettől egyfajta igazságtételt remélt, hogy végre a liberális irodalmi, szellemi kánonon kívül rekesztett kör is méltó fórumhoz jut. Bár erről aztán már nem beszéltünk, a kísérlet kudarca minden bizonnyal fájdalmas törést jelentett a pályáján. Az utolsó két-három évben tőle olvasottakból azt éreztem, hogy hosszú idő után másként látjuk az ország dolgait, de biztos vagyok abban, sokkal több minden kötött össze bennünket, mint ami elválasztott.
