Hétfő hajnalban, 55 éves korában elhunyt Csontos János József Attila-díjas költő, író, újságíró, publicista – közölte a Magyar Írószövetség az MTI-vel. Csontos János méltósággal viselt, súlyos betegség következtében hunyt el. Temetéséről később intézkednek.
Csontos János az írószövetség választmányi tagja, az NKA Szépirodalmi Kollégiumának kurátora volt, alapítója a Határ, a Folyam, a Magyar Napló új folyama és a Nagyítás című irodalmi lapoknak. Újságíróként dolgozott a Hajdú-bihari Naplónál, az Esti Hírlapnál, a Magyar Nemzetnél, a Duna Televíziónál és a Magyar Időknél.
Így kezdődött a beszámoló, amelyben hétfő dél körül a távirati iroda közölte a gyomortájékra ütést mérő, döbbenetes hírt egy kollégánk haláláról. Napilapos szerkesztői székből nézve Csontos János volt az ideális újságíró. Olyan veleszületett képességgel rendelkezett, amivel nagyon kevesen. Ha megkerestem azzal, hogy a holnapi számban szükség lenne tőle egy írásra, a téma, a műfaj és a terjedelem tisztázása után rendre egy órán belül előttem volt a kész mű. Mondanom sem kell, a bámulatos gyorsaság nem összecsapott, szedett-vedett írást szült, hanem kiérlelt, stilisztikailag kifogástalan, nyomdakész alkotást. Amiben a legfőbb ítész, az olvasó sem lelt hibát, gondolati döccenőt.
Nyilván nemcsak tehetség, hanem szorgalom is kellett ahhoz, hogy a szakmáját, hivatását ilyen magas szinten művelje. Az Ózdon született Csontos János útja nem volt kikövezve a fontos magyar szerkesztőségekig, médiaműhelyekig, illetve az olyan magas elismerésekig, mint amilyen például a József Attila-díj. Pályája nem volt egyenes vonalú, nyilván olykor kényszerek, de még inkább a sokoldalú elme kísérletező kedve jelölte ki az újabb és újabb állomásokat. János ugyanis messze nem csupán elkötelezett napilapos publicista volt, hanem költő, író, kultúraszervező, filmes is, nem mellékesen építészeti szakújságíró.
A rendszerváltó időktől a közéleti küzdelmek állandó résztvevője, 1994 és 2009 között kisebb megszakításokkal a Magyar Nemzet újságírójaként, főmunkatársaként (külső szerzőként még 2015-ig küldött nekünk cikkeket). Emlékszem, 2009-ben a Balatonra vitt le az autójával, amikor lelkesen beszélt a rá váró nagy és inspiráló feladatról, a Nagyítás című irodalmi folyóirat életre hívásáról. Azt hiszem, ettől egyfajta igazságtételt remélt, hogy végre a liberális irodalmi, szellemi kánonon kívül rekesztett kör is méltó fórumhoz jut. Bár erről aztán már nem beszéltünk, a kísérlet kudarca minden bizonnyal fájdalmas törést jelentett a pályáján. Az utolsó két-három évben tőle olvasottakból azt éreztem, hogy hosszú idő után másként látjuk az ország dolgait, de biztos vagyok abban, sokkal több minden kötött össze bennünket, mint ami elválasztott.
Csontos János az utóbbi két és fél évtized közéleti csatáiban, az értelmiség törzsi harcaiban, a szinte folyamatos médiaháborúban a meggyőződése, hite szerinti jó oldalon állva osztotta és kapta a sebeket. Kedvenc költőjéhez, József Attilához hasonlóan emészthette az igazságkeresés; sok-sok kortársának élete ment, megy erre rá. De elsősorban nem harcos, hanem alkotó ember volt; az igényes alkotásra építő életművet zárta le kegyetlenül korán a végzetes betegség.
Isten Veled, János!
