Miközben a hagyományőrzést fontosnak tartják, ők is látják, hogy megváltozott a világ. – Akkor, amikor én elkezdtem, a hetvenes években, egész más íze volt az egész mindenségnek ott, Székelyföldön. Volt esztendő, hogy hatvan-hetven esküvőm volt – mondja Balázs Antal. Nem sajnálkozik, csak megállapítja, hogy más a harmadik évezred: az esküvő elveszítette a varázsát. Szerinte Székelyföldön kilencvenkilenc százalékban az anyagi haszon reményében tartják fiatalok, nem az ünnep kedvéért.
– Rengeteg olyan szokás volt, amelyek elmaradnak a mai lakodalmakból, ilyen a padláson muzsikálás. Ott ágyaztak meg az ifjú párnak, még olyan is volt, hogy a menyasszonyra rátették a dunnát, és a vőfélynek háromszor végig kellett hengeredni rajta, hogy fiúgyermek szülessen – említ egy példát Gyönyörű Zsigmond, a vőfélytalálkozó fő szervezője. Az európai esküvői ceremóniamesterek közül elmondása szerint a magyar vőfélynek volt a legszélesebb feladatköre; mára már megfogyatkoztak a teendők és a szerepek. Azért is hívják össze kétévente a vőfélytalálkozót, hogy beszélgetni tudjanak arról, hogyan lehetne visszacsempészni a hagyományt.
Azt gondolnánk, női vőfély nincs. (Nincs is – jegyzi meg az asztalunknál ülő férfi vőfélyek közül valamelyik félhangosan.) Pedig stilizált kalocsai népies kosztümjében a körünkben helyet foglaló vajdasági Nyers Tímea semmivel sem furcsább jelenség, mint bocskaiban vagy divatos zakóban pózoló kollégái. A valódi hagyományőrzőkről az a kép rajzolódik ki, hogy világuknak megvan a maga szigora, és nem szívesen terjeszkednek túl a határaikon. Meggondolják, milyen felkérést vállalnak el. Bistey Attila úgy véli: ha valaki túl távol áll kulturálisan ettől az egésztől, azzal nem is érdemes foglalkozni, úgysem működne.
Tény, hogy nem lehet könnyű egy néphagyományokat kevéssé ismerő társasággal levezényelni egy ilyen lakodalmat. Ha a vendégek nem mozdulnak, nem elég érdeklődők, akkor nehéz csodát tenni; élő lakodalmi forgatagot varázsolni nem lehet.
