Nincs karácsony Kevin nélkül – Miért ragaszkodunk ugyanazokhoz a filmekhez?

Ne gondoljunk elvesztegetett időként a Reszkessetek, betörők! századszori újranézésére!

Az évek múlásával úgy tűnhet számunkra: nem is a kereskedelmi televíziók voltak, amelyek karácsonyról karácsonyra ránk erőltették ugyanazokat a cukordrazsé-filmeket. Sokkal inkább a nézők követelték ki maguknak azokat – sugallta legutóbb az RTL Klub, most pedig már a TV2 a Reszkessetek, betörők! filmek kapcsán. Nincs karácsony Kevin nélkül – nyugtatnak bennünket. De vajon tényleg ezt várjuk? A jelek szerint többnyire nagyon is.

A Huffington Post francia kiadása is feltette a kérdést: miért szeretjük az ünnepekkor újra elővenni ugyanazokat a filmeket és könyveket? A lap a nálunk szintén ünnepi tartozékká vált Igazából szerelmet vagy az 1982-es Karácsonyi kalamajkát említve vizsgálta, miért is szeretünk ilyenkor elmerülni olyan művekben, amelyeket lényegében már töviről hegyire ismerünk.

A megoldás: egyfajta biztonságérzetet adnak, mint egy családi nyaraló, ahová jó visszatérni. Legalábbis ezzel magyarázta a jelenséget még korábban a Slate cikke szerint az Audiovizuális és Filmkutató Intézet (IRCAV) kutatási igazgatója, Guillaume Soulez. Ezek az alkotások olyanok, mint egy családi album, amelybe belelapozunk, és felidézzük a szép emlékeket – tette hozzá. Szerinte a család intézményéhez éppúgy kötődnek ilyen kulturális javak, mint ahogy a közös fotók vagy más emlékek. Így látta a lap cikkét jegyző Maxime Delcourt is, aki felidézte, hogyan nézi újra minden decemberben gyermekkora kedvenc filmjeit. Kívülről fújja a Reszkessetek, betörők! jeleneteit, éppolyan pontosan képes felidézni Donald Trump aprócska mellékszerepét a második epizódból, mint mondjuk a „Tartsd meg az aprót, te mocskos állat!” mondatról elhíresült, emlékezetes jelenetet.

De ugyanígy lehetnek ezzel az olyan filmek kedvelői és évenkénti újranézői, mint A muzsika hangja, a Beethoven, a Karácsonyi történet vagy a Télapu, hiába képviselnek igen változatos színvonalat. Ugyanolyan lelkesen, bűnös élvezettel nézzük a giccsesebb vagy sablonosabb sztorikat is, ha a filmet gyerekkorunkban szerettük meg, vagy már annyiszor láttuk, hogy semmiféle meglepetést nem tud szerezni.

Mindehhez azt tette hozzá Bénédicte Régimont pszichológus a Huffington Postnak: a tél rendkívül stresszes időszak, ilyenkor jön el a számvetés ideje mindannyiunk számára. És nem könnyű végiggondolni azt, elértük-e az eltelt év során a kitűzött szakmai vagy épp magánéleti célokat. Még nagyobb szükségünk van tehát néhány nap kikapcsolódásra, amikor igyekszünk minél inkább felidézni a gondtalanabbnak érzett múltat.

Egyfajta nosztalgia is vegyül ebbe, miként azt az amerikai Huffington Post szerint Neel Burton pszichológus megfogalmazta. Megnyugtat minket, ha újraolvashatjuk kedvenc könyveinket, újranézhetjük a sokszor látott filmeket, visszaemlékezhetünk régi önmagunkra, és kiszabadulhatunk a fojtogatónak érzett jelenből. Nem véletlen, hogy ezekben az alkotásokban számos gyerekkarakter, ifjú hős vagy épp szeretni való bajkeverő tűnik fel: az 1984-es Végtelen történetben éppúgy, mint az Óz, a csodák csodájában, a Reszkessetek, betörők!-ben, a My Girlben, a Dennis, a komiszban vagy a Talpig zűrben részeiben is. 

Soulez ugyanakkor rámutat arra is 2011-ben megjelent, Amikor a film hozzánk szól (Quand le film nous parle) című könyvében: a gyermekkorunkban kedvelt, fiatalságunkat megidéző alkotások nem feltétlenül azonosak az ünnepek során szívesen újranézett karácsonyi filmekkel. Utóbbiakból mindig megtanulhatjuk, hogy érdemes az ellentéteket félretolni a családi békéért, míg az előzők arra buzdítanak, hogy alakítsuk ki elképzeléseinket a világról, találjuk meg (akár egymagunk is) a helyünket a forgatagban.

Ennek jegyében vehetjük észre azt is, hogy nem véletlenül alakul úgy a tévék karácsonyi műsorstruktúrája sem, ahogy. Míg reggel a tévé elé telepedve könnyedén megragadhat minket a Végtelen történet varázslatos világa, délután pedig valami gyerekekkel zsúfolt kalandfilm vagy vígjáték, addig este már vágyunk az otthon melegét megidéző néznivalóra. Ha rápillantunk a kereskedelmi tévék idei műsorkínálatára, láthatjuk, mennyire így van ez. Akad, ahol az egyik délután a Dennis, a komiszt csíphetjük el, másutt Shrek-részekkel készülnek, hogy estére aztán ismét jöhessen Kevin, és ezredjére is visszasírhassa az „eltüntetett” családját.

Régimont úgy látja, nem szabadna ezekre a napokra elvesztegetett időként gondolni, épp ellenkezőleg. El kell fogadnunk, hogy ha ezredszerre nézzük is újra szülők, gyerekek, nagynénik és nagybácsik társaságában az Igazából szerelmet, annak is megvan a maga fontos funkciója az életünkben.