„Szibéria közepén is a Despacitót éneklik”

Török Zoltán a mínusz 30 fokos boldogságról, az „öngyilkos” lemmingekről és a természetfilmek nagy ellentmondásáról.

Amikor a dugóban állunk, a busz után rohanunk, vagy a zsúfolt metrópótló miatt szentségelünk, még elképzelni is nehéz, hogy a világ egy távoli pontján a rénszarvas a legfőbb közlekedési eszköz. Sőt jóval több is annál, a Szibériában élő evenki törzs számára az életet jelentik ezek a félig háziasított állatok. Nélkülük ugyanis elszakadnak a vándorlás ősi hagyományától, és aki nem tud mozogni a tajgán, azt lassan felemészti a sötétség és az alkohol. Egy magyar rendezőnek hála ez a veszély most eggyel kevesebb családot fenyeget. Török Zoltán természetfilmes, a Vad Magyarország, a Vidrasors és az Everglades Nemzeti Parkról készült National Geographic-produkció alkotója szeptemberben indított gyűjtést, hogy egy evenki családfő visszakaphassa a csordáját. Persze az akció jóval többről szól egy kisemmizett idős ember felkarolásánál, bár ez sem elhanyagolható, Török Zoltán ugyanis filmet is készít a család életéről, amelyen keresztül a tradíciók szerepéről, az extrém körülmények közötti boldogságról és a természettel való együttélésről is sokat megtudhatunk.

– Mindig szerettem volna csinálni egy természetfilmet Szibériáról, amelynek nem állatok, hanem az ott élő emberek a főhősei – mesélte Török Zoltán. – 2005-2006-ban háromszor jártam kint, végül azonban, elsősorban pénzügyi okok miatt, félbeszakadt a produkció. S bár a film nem valósult meg, szoros kapcsolat alakult ki Vlagyimirral, az evenki nagypapával, aki a film főszereplője lett volna. Miután lefújtam a projektet, eltűnt az életemből, lehetetlennek tűnt felkutatni a tajgán. Végül egy hihetetlen szerencsének és az internetnek köszönhetően akadtam rá újra. Egy amerikai fiatal, aki orosz városokban létesít árvaházakat, véletlenül összefutott a családdal, és mivel az utazásait az Instagramon dokumentálja, az evenkikről készített képeit is megosztotta. A fotókat látva felismertem a szereplőket, és rajta keresztül ismét felvehettem a kapcsolatot Vlagyamirral, így elhatároztam, hogy megcsinálom a filmet. Pályáztam a közmédiánál, a Média Mecenatúra Programban támogatást nyertem, és elkezdtem előkészíteni a forgatást. Ekkor derült ki, hogy Vlagyimirt időközben több tragédia is érte, elvesztette a látását, két fia öngyilkos lett, és néhány rokona eladta a rénszarvasokat, amelyek nélkül a nomád életmódot folytató evenkik kénytelenek a falvakba költözni, ahol könnyen kicsúszik a talaj a lábuk alól.

Bár Vlagyimir állami rénszarvasokkal folytathatta a vándorlást, nagy álma volt, hogy újra saját állatai között élhessen a vadonban. Török Zoltán ezért a közösségi finanszírozáshoz fordult, az összegyűlt pénzből egy kisebb csordát vásárolt volna a családnak. Ám az akció eleinte teljes kudarcnak tűnt, 15 ezer dollárt szerettek volna egy hónap alatt összegyűjteni, három hét elteltével azonban alig volt 3 ezer dollár a számlán. – Ekkor úgy döntöttem, feladom a nagy amerikai portálok által javasolt adománygyűjtő stratégiát, és a saját módszereimhez fordulok, megpróbálom az evenki család történetével megszólítani az embereket. Ez sikerült is, a maradék egy hétben összejött a kívánt összeg. Nagy öröm volt, hogy a felajánlások jó része Magyarországról érkezett.

Az evenkik egy tungúz népcsoport, tagjai főleg Kína és Oroszország területén élnek, összesen mintegy 80 ezren. Életmódjuk a vándorlásra épül, a nomád lét azonban nem azt jelenti, hogy a világtól teljesen elzárva élnének. – Mikor kiderült, hogy újra felkeresem őket, az első kérésük az volt, hogy vigyek nekik egy laptopot, mivel a korábbi tönkrement. Vlagyimir lánya erdei iskolát vezet, hogy a gyerekeknek minél később kelljen a faluba költöznie, és a tanításhoz szüksége van a laptopra. A megérkezésemkor nekem szegezte a kérdést, hogy van-e a gépen vírusirtó? Szürreális helyzet volt: ott ültünk egy sátorban Szibéria közepén, és a számítógépes vírusokról beszélgettünk. Pontosan tisztában vannak a világgal, van egy generátoruk, követik a híreket, hallgatják a rádiót, a gyerekek ugyanúgy a Despacitót éneklik, mint bárhol máshol. Csak ők ragaszkodnak az ősi hagyományokhoz is.

És ha már a hagyományok, a családok még ma is brigádokba szerveződve vándorolnak, Vlagyimirék a 6. számú brigád tagjai. Három-négy naponta szedik a sátorfájukat, és ahogy mondják, csinálnak egy argist, ami evenki nyelven vándorlást jelent: 10-15 kilométerrel arrébb költöznek. Legfőbb bevételi forrásuk a prémvadászat. – Természetfilmesként fájó volt látni, hogy mennyi cobolyt lőnek, de ebből tartják fent magukat. A cobolyprémért kapott pénzből be tudják szerezni a legfontosabb élelmiszereket. Persze a legtöbb dolgot a tajgán is meglelik, szinte teljesen önellátók.

A rénszarvasok még nem érkeztek meg, hiszen még arrafelé sem egyszerű 20-30 állatot szerezni ilyen hirtelen, de mire Török Zoltán tavasszal visszatér hozzájuk folytatni a filmezést, a tervek szerint már meglesz az új csorda. – Az állatok természetesen nemcsak Vlagyimirnek jelentenek sokat, de a gyerekek életét is meghatározzák. Ha egy törzs nem vándorol, megreked a falvakban, ahol előbb-utóbb szinte mindenki alkoholistává válik. Eltöltöttünk néhány napot egy településen, és a téli időszakban, amikor szinte egész nap sötét van, rémisztő volt a helyzet. A gyerekek esetében nagyon fontos, hogy tudják, honnét jöttek. Ha az életük első hét-nyolc évében a tajgán tanulhatják meg, mit jelentenek a hagyományok, az életük teljesen más irányba indul el, mintha a faluban, alkoholista szülők mellett nőnének fel. Vlagyimir unokái hihetetlenül boldogok a szabadban. Európai szülőként furcsa volt látni, hogy mínusz 30 fokban is kint játszanak, de erről szól az életük.

A Vlagyimir családjáról szóló film jövőre, az év második felében kerülhet majd a képernyőre. Török Zoltán előző produkciója nyáron debütált a Gödöllői Természetfilm Fesztiválon, majd a közmédia csatornáin. A Lemming – A messzi észak aprócska ura a bemutató óta több mint egy tucat nemzetközi díjat söpört be, és nagyon jó nézettséget produkált több országban is.

– Szerettem volna, ha ez a kis állat elér az emberekhez. A legtöbb természetfilm oroszlánokról, elefántokról, cápákról vagy épp aligátorokról szól. Furán is néztek rám mindenhol, amikor előálltam azzal, hogy a lemmingekről akarok forgatni. Több évbe telt, mire a producerek elhitték nekem, hogy erről a kis szőrös rágcsálóról is lehet érdekes filmet készíteni.

Máig makacsul tartja magát a téveszme, hogy a lemmingek tömeges öngyilkossággal vetnek véget az életüknek. Mindezért főként a Disney 1958-as természetfilmje, a White Wilderness (Fehér vadon) hibáztatható, amelyben az apró állatok gondolkodás nélkül vetik magukat az óceánba. Csak évtizedekkel később derült ki, hogy a hegyoldal valójában díszlet volt, a víz nem az óceán, hanem egy folyó, a lemmingeket pedig vödörből öntötték a halálba. Hiába lepleződtek le az állatkínzó filmesek, a szőrös kis rágcsálók renoméján ez nem sokat változtatott. – A filmmel egyebek mellett éppen ezt a hamis mítoszt szerettük volna lebontani. De ahogy nekiálltunk forgatni, az első dolog, amit láttunk, hogy a kis állatok, ha nem is nagy tömegben, de elkezdtek beugrálni a tóba. Persze nem öngyilkossági szándékkal, még ha esetleg így is tűnhet, csupán az ösztönük hajtja őket biztonságosabb búvóhelyek felé, ráadásul remek úszók is, tehát szó sincs misztikus halálvágyról.

A messzi észak aprócska ura azonban túlmutat a mítosz cáfolatán, a rágcsálók életciklusában a klímaváltozás katasztrofális hatásait mutatja be. Ezzel kapcsolatban a rendező felettébb szkeptikus. – Különös játék a természetfilmes szakma, hiszen a közönség azt várja el, hogy bemutassuk, milyen gyönyörű a természet, miközben én úgy érzem, mintha múzeumokban forgatnánk, annyira összementek mára a nemzeti parkok, amelyeken kívül pedig már alig maradt valódi élővilág. Az ember mindenhol otthagyja a nyomát, még az érintetlennek nevezett tájegységeket is meghódítottuk, elleptük az egész bolygót. De ha ezt megmutatom, ha belekeverem a környezetvédelmet, a természet katasztrofális helyzetét, akkor a közönség elfordul a filmtől. Legalábbis a producerek ezt gondolják.

Ám még így is bele lehet csempészni a filmekbe a figyelemfelkeltést, főleg ha látványossá és így eladhatóvá teszi a témát. A Lemmingben ezért is kapott szerepet a világ legidősebb fája, a Svédországban felfedezett 9 és fél ezer éves norvég lucfenyő, aminek még nevet is adtak. Az Öreg Tjikko (ejtsd: csikkó) a szél és a hideg miatt eddig nem fölfelé terebélyesedett, hanem szétterült a talajon. Egészen az utóbbi évekig, a globális felmelegedésnek köszönhetően ugyanis elindult felfelé. – A gleccserek visszahúzódását rengetegszer láttuk már példaként, én az Öreg Tjikkót helyeztem a középpontba, a szétterült ágak közül az ég felé törő fa nagyszerűen szemlélteti a klímaváltozás hatásait.

– Lehet, hogy túl sötéten látom a dolgokat, de egyelőre feloldhatatlannak tűnik az ellentét a természet szépségeinek bemutatása és a környezet valódi állapota között. De a szakmánk ellentmondása ellenére is fontos, hogy megmutassuk, nagyon nagy baj van.

Török Zoltán neve itthon elsősorban a hatalmas sikert aratott Vad Magyarország miatt vált ismertté. A mások mellett Mosonyi Szabolcs operatőr közreműködésével és Kulka János narrációjával készült film az egyik legnézettebb magyar alkotás lett a mozikban 2011-ben. A rendező elárulta, már készül a régóta várt folytatás, a film várhatóan 2020-ban kerül majd a mozikba. Aki nem bírja ki addig, a Vad Magyarország Facebook-oldalán követheti a munkálatokat. – Augusztus végén indult a forgatás a Magyar Nemzeti Filmalap és számos külföldi tévétársaság koprodukciójában. Utóbbiak a televíziós változatot vetítik majd, itthon azonban moziba kerül a film. Ez pedig óriási kihívás, hiszen bár korábban is szerepeltek már moziban természetfilmek, ám azok jellemzően 50 perces tévés verziók voltak, nekünk most hetven percen keresztül kell fenntartanunk a nézők figyelmét. Emiatt egy kicsit változtatunk a recepten, természetfilmet csinálunk persze, de igyekszünk az állatok egyedi karakterére fókuszálni. A főszereplőink a Hortobágy vadlovai lesznek, az ő történetükön keresztül mutatjuk be a pusztát.