„Tudod, hogy három életet élünk?”

Péntek Orsolya festőművész-író-szerkesztő legújabb regényének keletkezéséről és a Biblia női könyveiről.

A Dorka könyve új látószögből mutatja be azt a klasszikus horvát, olasz, zsidó-magyar, német nemzetiségű polgári családot, amelyet az Andalúz lányaiban az olvasó kezdett megismerni. Néhányan azonban félreértik Péntek új regényét: túl soknak tartják a fekete-szőke, festőművész-zongorista, matematikus ikerpárt. – A történetmesélésnél különösen izgalmas két narrátortól ugyanazt a sztorit meghallgatni, mert két különböző nézőpont elevenedik meg. Ha van két teljesen más habitusú ember egy családban, akik ráadásul egyidősek, és ugyanazt élik végig mindketten, a történet megváltozik azáltal, ahogyan az egyik a másikhoz képest elmeséli – vélekedett ezzel kapcsolatban a szerző.

Péntek tervezett trilógiája ebből a koncepcióból táplálkozik, nem a hagyományos családregények megszokott útján halad. A Dorka könyvében nagyon mélyre jutunk vissza az időben, ami a regény előrehaladásával egyre jobban kitágul. Az író nem csupán a jelenbeli szálat mesélteti egy újabb narrátorral, hanem Dorka történetén keresztül többletet ad az olvasónak. Egészen odáig vezeti vissza őt az időben, míg le nem tud látni oda, honnan érkezett két ember, milyen gyökerekből, milyen nyelvekből, milyen ősökből vannak összegyúrva.

Az ikerpár, akiket „múlt időben neveltek”, egyszerre három életet él, „a nagyanyáék idejét, anyáékét, és a miénket” – mondja a regénybeli festőművész, Eszter, aki kiváló médium, hiszen „úgy beszél a halottakról a családban, mintha tegnap találkozott volna velük”.

– Engem is a nagyszüleim neveltek. Velük voltam mindennap reggeltől estig. A világot első kézből a nagymamámtól meg a nagypapámtól kaptam. Gyerekoromból nincsenek is emlékeim a szüleimről, így értelemszerűen a nagyszüleim azt a világot, azt a kultúrát adták át nekem, amely az ő fejükben élt. Nagypapám 1912-ben született, nagyanya 1923-ban. Az ő mindennapi valóságukban még élő időszak volt az 1920-as, 30-as, 40-es évek, így vált számomra is valósággá ez a kor. Tudtam, hogy nézett ki Budapest a két világháború között, tudtam, hogy kik éltek ebben a városban, hogy mi történt a vészkorszak idején, milyen volt rettegni a bombázások alatt, mi történt, amikor bejöttek a ruszkik. Kilencéves koromban költöztünk el nagyszüleimtől, és kezdtünk el megszokott, négyfős családi formációban élni – fogalmazott Péntek, aki a Dorka könyvébe nagyapja háborús és ’56-os naplóját is beillesztette.

Az író saját családját „elcseszett” művészcsaládként emlegeti, amit annyiféle rendszer, idióta politikai hatalom gyötört. Nagyapjára elvetélt íróként emlékezik vissza, akinek nagyon későn jelent meg könyve.

A történelem–magyar tanári szakon diplomázott szerző nem a politikatörténet felől közelít a könyvében megjelenített korszakokhoz, inkább az egyénre fókuszál. Báró Kemény Zsigmond Zord idők című regényének érvényes bölcsességét éleszti újjá azzal, ahogy megmutatja az olvasónak, az egyén életét hogyan befolyásolja, hatja át az adott időszak történelme, ami alól bármennyire is akar, nem tud menekülni.

A nagyapa ostromnaplója például elevenen pulzáló szövegként működik az unoka regényében. Péntek így tud hitelesen beszélni az egyházi iskolák antiszemitizmusáról, ’56-ról, a Kádár-korszak kényszerű hallgatásáról, a szamizdatokról és Tőkés László legendás prédikációjáról, a „Tovariscsi konyec” plakátokról és a délszláv háborúról is.

Péntek mondatai az összes érzékszervünkre hatnak: érezzük az illatokat, látjuk a színeket, halljuk a hangokat, ugyanúgy próbára tesz bennünket, olvasókat, ahogy gyógyfüves, boszorkányos olasz ükanyja, Aurora Maria Rosa lányait, amikor azoknak csukott szemmel, szaglással és tapintással kellett kitalálniuk egy-egy növény nevét, és megmondani, hogy milyen bajra orvosság. Tapintható történelmet kapunk.