Péntek Orsolya elsősorban festőművésznek tartja magát, és csak utána írónak. Otthon fest, lakása egyben műterem is. Már az ajtóban érzem az olajfesték szagát. Távol áll tőle, hogy előre konstruált műveket hozzon létre. Alkotás közben víziószerű képek, filmszerű történetek jelennek meg szeme előtt, amelyek aztán a vászonra kerülnek, vagy elkezdik magukat írni. A szerkesztői munka ezután következik.
Első regényén, Az Andalúz lányain, amely egy ikerpár történetét beszéli el, tíz éven át dolgozott. – Már az Andalúz írása közben, amely a fekete, szenzibilis festőlány, Eszter szemszögéből láttatja a történetet, éreztem, hogy ebben a szövegben több van. A könyv közepénél tartottam, amikor megjelent Dorka, Eszter ikertestvére, és elkezdett beleszólni a cselekménybe. Sokat szenvedtem az első kötettel. Nyolcévnyi kínlódás és másfél év intenzív munka volt. Ebben az időszakban kezdett el körvonalazódni a fejemben az árnyékregény – emlékezett vissza Péntek Orsolya.
Így aztán a szőke, átlátszóan fehér Theodóra, a regénybeli ikerpár realista fele, a matematikus-zongorista is megkapta a lehetőséget egy saját könyvre, a Dorka könyvére. – Ezért is vállaltam fel nyíltan, hogy egy trilógián dolgozom, mert már akkor tudtam, hogy nem egyetlen regényről beszélek – mondta a szerző, miután az Andalúz folytatásának, az októberben megjelent Dorka könyvének keletkezéséről faggattam.
Péntek új regényének címe egyértelműen reflektál a Bibliából jól ismert női könyvekre. Az Andalúz lányai is Eszter könyve munkacímen indult, de Márai Sándor és az Eszter hagyatéka után a magyar irodalomban nem biztos, hogy érdemes még egy ilyen címet adni. A családregény a tizenkilencedik századtól egészen a rendszerváltásig ível. A Dorka könyve ízig-vérig női könyv, nem is lehet más, mivel a szerző soha nem akart kilépni nőiségéből, bár megpróbálkozott azzal is, hogy férfikaraktert írjon. A környezete azonban lebeszélte a kísérletéről azzal, hogy a férfi nem ilyen.
– A harcos feminizmussal az a bajom, hogy ha jól értem, amit kommunikálnak, valamiféle női testben élő új lény lenne a cél, aki nem úgy nő, mint eddig a nők. De én nem szeretnék sem újfajta nő, sem semleges lény, sem férfi lenni, sem egy maszkulin elmével rendelkező, női testben élő ember. Én teljes értékű nőként akarok egyenjogú lenni. Azt szeretném, ha elfogadnánk, hogy a világ női modellje, olvasata ugyanolyan értékű, mint a férfiak által alkotott, amely eddig egyeduralkodó volt. A Dorka könyvében többek között dédanyám és nagyanyáim történetét is megírtam. Rosa alakját teljesen a dédanyámról mintáztam. Tehetséges lány volt és kitűnő zongorista, de belőle sem lehetett semmi, mert nő volt, annak ellenére, hogy otthon senki nem nyomta el. Az apja liberális volt, szabadkőműves, aki nem rendelte a lányokat a főzőkanál mellé. Nagyanyám szintén művészi szinten zongorázott, az ő története is benne van a könyvben. A háború azonban közbeszólt, utána jött a Rákosi-korszak, azt kellett túlélniük, aztán nagyanyám húszévesen terhes lett anyámmal. Egész életén át megőrizte nyitottságát a kultúrára, kiállításokra jártunk együtt, neki is köszönhetem, hogy megtaláltam az utamat a festészethez. A pécsi nagymamám olajjal festett, nem csupán kedvtelésből, de neki is fel kellett adnia a művészi pályáját. Anyám régésznek készült, végül antikvárius lett – vázolta fel Péntek Orsolya a beszédes, huszadik századi magyar női sorsokat a családi példákon keresztül.
A Dorka könyve új látószögből mutatja be azt a klasszikus horvát, olasz, zsidó-magyar, német nemzetiségű polgári családot, amelyet az Andalúz lányaiban az olvasó kezdett megismerni. Néhányan azonban félreértik Péntek új regényét: túl soknak tartják a fekete-szőke, festőművész-zongorista, matematikus ikerpárt. – A történetmesélésnél különösen izgalmas két narrátortól ugyanazt a sztorit meghallgatni, mert két különböző nézőpont elevenedik meg. Ha van két teljesen más habitusú ember egy családban, akik ráadásul egyidősek, és ugyanazt élik végig mindketten, a történet megváltozik azáltal, ahogyan az egyik a másikhoz képest elmeséli – vélekedett ezzel kapcsolatban a szerző.
Péntek tervezett trilógiája ebből a koncepcióból táplálkozik, nem a hagyományos családregények megszokott útján halad. A Dorka könyvében nagyon mélyre jutunk vissza az időben, ami a regény előrehaladásával egyre jobban kitágul. Az író nem csupán a jelenbeli szálat mesélteti egy újabb narrátorral, hanem Dorka történetén keresztül többletet ad az olvasónak. Egészen odáig vezeti vissza őt az időben, míg le nem tud látni oda, honnan érkezett két ember, milyen gyökerekből, milyen nyelvekből, milyen ősökből vannak összegyúrva.
Az ikerpár, akiket „múlt időben neveltek”, egyszerre három életet él, „a nagyanyáék idejét, anyáékét, és a miénket” – mondja a regénybeli festőművész, Eszter, aki kiváló médium, hiszen „úgy beszél a halottakról a családban, mintha tegnap találkozott volna velük”.
– Engem is a nagyszüleim neveltek. Velük voltam mindennap reggeltől estig. A világot első kézből a nagymamámtól meg a nagypapámtól kaptam. Gyerekoromból nincsenek is emlékeim a szüleimről, így értelemszerűen a nagyszüleim azt a világot, azt a kultúrát adták át nekem, amely az ő fejükben élt. Nagypapám 1912-ben született, nagyanya 1923-ban. Az ő mindennapi valóságukban még élő időszak volt az 1920-as, 30-as, 40-es évek, így vált számomra is valósággá ez a kor. Tudtam, hogy nézett ki Budapest a két világháború között, tudtam, hogy kik éltek ebben a városban, hogy mi történt a vészkorszak idején, milyen volt rettegni a bombázások alatt, mi történt, amikor bejöttek a ruszkik. Kilencéves koromban költöztünk el nagyszüleimtől, és kezdtünk el megszokott, négyfős családi formációban élni – fogalmazott Péntek, aki a Dorka könyvébe nagyapja háborús és ’56-os naplóját is beillesztette.
Az író saját családját „elcseszett” művészcsaládként emlegeti, amit annyiféle rendszer, idióta politikai hatalom gyötört. Nagyapjára elvetélt íróként emlékezik vissza, akinek nagyon későn jelent meg könyve.
A történelem–magyar tanári szakon diplomázott szerző nem a politikatörténet felől közelít a könyvében megjelenített korszakokhoz, inkább az egyénre fókuszál. Báró Kemény Zsigmond Zord idők című regényének érvényes bölcsességét éleszti újjá azzal, ahogy megmutatja az olvasónak, az egyén életét hogyan befolyásolja, hatja át az adott időszak történelme, ami alól bármennyire is akar, nem tud menekülni.
A nagyapa ostromnaplója például elevenen pulzáló szövegként működik az unoka regényében. Péntek így tud hitelesen beszélni az egyházi iskolák antiszemitizmusáról, ’56-ról, a Kádár-korszak kényszerű hallgatásáról, a szamizdatokról és Tőkés László legendás prédikációjáról, a „Tovariscsi konyec” plakátokról és a délszláv háborúról is.
Péntek mondatai az összes érzékszervünkre hatnak: érezzük az illatokat, látjuk a színeket, halljuk a hangokat, ugyanúgy próbára tesz bennünket, olvasókat, ahogy gyógyfüves, boszorkányos olasz ükanyja, Aurora Maria Rosa lányait, amikor azoknak csukott szemmel, szaglással és tapintással kellett kitalálniuk egy-egy növény nevét, és megmondani, hogy milyen bajra orvosság. Tapintható történelmet kapunk.
