Utoljára közönség előtt a Fränkel Szalon 1936-os Csontváry-kiállításán szerepelt a több mint hetven évig lappangó festmény, ezek után került az Egyesült Izzó egykori vezetőjének, Neményi Bertalannak a kollekciójába. A kifinomult ízlésű műgyűjtő Csontvárynak 13 festményét vásárolta meg – azaz a 127 képből álló életmű körülbelül tizedét. (Mintegy 22 Csontváry-festmény lehet magángyűjtőknél, ehhez jönnek még a pszeudo-Csontváryk, az a mintegy másfél száz hamis festmény, amivel Gegesi Kiss Pál műgyűjtőt egykor rászedték.) Neményi Bertalan nyitott szemléletére jellemző, hogy Rippl-Rónai Józseftől 25, Gulácsy Lajostól 14 képet vásárolt, de kollekciójában ott volt Manet, Toulouse-Lautrec, Chagall, Klee, Kandinszkij, Munch, Utrillo, Klimt, Schiele és Kokoschka is. A II. világháború utolsó hónapjaiban a gyűjtemény egy részét a Hitelbank széfjében őriztette, amit a szovjet hadsereg hozzáértő művészettörténészekkel kirabolt; a szakirodalom hosszú ideig úgy hitte, az Olasz halász is orosz hadizsákmányként tűnt el Budapestről 1945-ben, bár Neményi Bertalan a képet nem tüntette föl veszteséglistáján. 1947-ben, rejtélyes körülmények között meghalt New Yorkban, az Olasz halász csak 2009-ben került újra a művészettörténészek látókörébe. Tulajdonosa pedig most látta elérkezettnek az időt arra, hogy aukcióra bocsássa.
A jó állapotú kép 1901 körül készült. Csontváry 1901–1905 között többször járt Taorminában, ahol topográfiai hűséggel festette meg a városba vezető út helyszíneit, a taorminai görög színházat, valamint az óvárost. (Kaszás Gábor művészettörténész szerint olyan alapos munkát végzett, mint a fotósok, amikor több darabból készítenek egy panorámaképet.) A Palazzo Corvaia udvarát – ahogy a galéria katalógusából is kiderül – Csontváry minden valószínűség szerint egy képeslap, Giovanni Crupi fotográfiája nyomán festette, természetesen olyan, másutt nem látható színharmóniákkal, amilyenek Lyka Károlyt is lenyűgözték.
