– 2006-ban állapítottak meg önnél akut leukémiát, amelyből sikerült felgyógyulnia. Néhány szóban foglaljuk össze, mi is történt akkoriban.
– Azon a nyáron sokat voltunk lent a balatoni nyaralónkban, ahol azt vettem észre, hogy gyümölcsszedés közben mindig nagyon kimelegedtem, izzadtam, hamar elfáradtam. Ezt akkor a kánikulának tulajdonítottam. Ugyanakkor háziorvos barátom, Misi már évek óta mondogatta nekem, hogy talán el kellene végeznünk egy kivizsgálást a biztonság kedvéért. Júliusban egy-két napra visszajöttünk Budapestre, s akkor úgy döntöttem, elugrom hozzá. Csinált egy vérvizsgálatot, amely a leukémia akut mieloid fajtáját mutatta ki. Ez egy nagyon gyilkos kór, és nálam olyan stádiumban vették észre, hogy azonnal kórházba vittek, ahol azt mondták, nagyjából négy napom lehet hátra. A gyógyulási esély egy ezrelék volt, viszont eldöntöttem, hogy megragadom az egy ezrelékemet, és túl fogom élni. Számomra nem létezik a lehetetlen, mindenesetre rettenetes küzdelem árán gyógyultam meg, a gyerekeimet kilenc hónapig szinte nem is láttam, a feleségem viszont állandóan vigyázott rám a kórházban. Hálás köszönettel tartozom nemcsak nekik, hanem az orvosaimnak, a zenészkollégáimnak, akik segélykoncerttel segítették a kezelések kifizetését, illetve a rajongóknak is, akik lélekben szintén támogattak. És persze köszönet a testvéremnek, aki a csontvelődonorom volt.
– A gyógyulási folyamatban mekkora szerepet játszott a zene szeretete? Voltak akkoriban olyan dalok, lemezek, előadók, akik/amelyek erőt adtak?
– Rengeteg zenét hallgattam a kórházban, főleg Andrea Bocelli dalait. Érdekes, hogy a csontvelő-transzplantáció közben is szólt a zene, s amikor felcsendült Franz Schubert Ave Maria című dala Bocelli előadásában, azt még a doktornőm, Sípos Andrea is megkönnyezte.
– Egy tavalyi interjúban azt nyilatkozta, hogy a mai fiatal zenészekben, bármennyire tehetségesek is, nincs meg az a tűz, az a tenni akarás, mint az ön generációjában. Továbbra is ezt érzi?
– Amikor a RockBand zenekarba bevettük Lukács Peta gitárost, nála éreztem olyan erős tüzet, amilyet a fiatalokban nem szoktam: hihetetlen vérmérséklettel és energiával képes játszani, dalokat szerezni, énekelni. Őt tényleg semmi más nem érdekli, csak a zene. Ahogy haladt az idő, és találkoztam nála fiatalabbakkal, illetve ahogy folyamatosan figyelem a színteret, tízből kilenc embernél nem érzem azt a lendületet, amelyet magunkban éreztem annak idején. Pár helyen már elmondtam, hogy néhány éve volt édesapám gyémántdiploma-átadója a műszaki egyetemen, ahol az egyik köszönőbeszédben elhangzott, az 1950-es években romokban állt Budapest, a diákok pedig tanulás mellett a saját egyetemüket is építették, s mindezt azért tették, mert nagyon mérnökök akartak lenni. Ebből vezettem aztán le, hogy anno én és mi meg nagyon-nagyon rockzenészek akartunk lenni, ahogy a generációm többi tagja is. A mai gyerekeknél viszont ezt nem feltétlenül tapasztalom.
– Lát-hall azért olyan zenekarokat, amelyeket ígéretesnek tart?
– Persze, a Kowalsky meg a Vega, az Anna and the Barbies vagy a Road ilyenek. Az előző évtizedek legnagyobb úttörője pedig a Tankcsapda, amely sok zenekarra hatással volt. Lukács Laci barátom viszont pont a P. Mobilra mondta, hogy anno komoly inspirációt jelentett neki a zenekarunk.
– Volt olyan terv, hogy a Mobilmánia új énekesét casting útján választják ki, bár végül hamarabb megtalálták Gamsz Árpádot. Ettől függetlenül nem gondoltak arra, hogy a tévés tehetségkutatók mintájára csinálnak egy hasonló kezdeményezést?
– Valahol az is volt a szándékunk, hogy felmérjük, milyenek a hazai színtér rockénekesei. Nálam végül húsz-huszonöt ember jelentkezett, és bár akadtak köztük valóban ragyogó hangok, de az sajnos nem elég ebben a műfajban, a kiállás is legalább olyan fontos. Árpi végül mindennek megfelelt, s amikor közölte, hogy Angliából hazaköltözik, és feláldozza az életét a Mobilmániáért, egyszerűen nem mondhattunk nemet. Ettől függetlenül a további tehetségek felkutatása fontos lenne, csak olyan anyagi és személyi háttér kell hozzá, amilyen jelen pillanatban nincs. Érdekes és hasznos lenne amúgy, mivel kicsit az egész magyar rockszakmát feldobhatnánk, életben tarthatnánk vele.
– Milyennek látja a rockzene hazai helyzetét?
– A magyar rockzene állandó hullámzásban van, most lefelé tendál, épp az útját keresi. De úgy látom, ki fog alakulni valami, csak még kérdés, hogy mikor. Azt szoktam mondani, hogy ha megalakul egy zenekar, azzal szívesen találkoznék harminc-negyven év múlva is, mert abból kiderülne, a tagok ugyanazt csinálják-e. Az a baj, hogy kevés olyan banda van, amely képes fenntartani a saját brandjét. Sokakban nagy a fellángolás, csak nincs mögötte tartalom. Abból is látom, hogy a turnéink során mindig adunk lehetőséget kezdő zenekaroknak a bemutatkozásra, és sok közülük már vagy az elején, vagy a koncertkörút végére feloszlik.
– Zenészektől és egyéb szakemberektől is rendre azt lehet hallani, hogy hazánkban az emberek sokszor sajnálnak néhány ezer forintot is kifizetni egy-egy magyar fellépő koncertjéért, miközben mozijegyre meg simán elköltenek ennyit. Hogyan lehetne a közönség szemléletét megváltoztatni?
– Épp a napokban beszélgettem erről marketingszakemberekkel, akik azt mondták, a külföldi fellépők koncertjeit, akármennyire drága is rájuk a jegy, minimálisan kell csak reklámozni, telt házzal futnak. A magyar produkciókhoz viszont az isten reklámja sem elég, hogy elmenjen rájuk a közönség. Szerintem a legnagyobb probléma azzal van, hogy a televíziók és a rádiók még mindig igen mostohán bánnak a rockzenével. Persze mi még szerencsésnek mondhatjuk magunkat, csak az kérdés, hogy a fiatalokat ez meddig fogja érdekelni.
– Az év elején Vikidál Gyula 70., az ön 60. és a Mobilmánia 10. születésnapját ünneplő koncerttel jelentkeznek, amely egyben jótékonysági fellépés is lesz.
– Mivel engem a Jóisten megtartott, úgy éreztem, foglalkoznom kell karitatív tevékenységgel is (részben emiatt, részben a zenei pályafutásom miatt kaptam meg augusztusban a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetést). Szoktam látogatni a kórházakat, hogy találkozzam beteg emberekkel, akiknek támogatást is szoktunk gyűjteni a koncertjeinkkel. Vikidál Gyulával evégett arra gondoltunk, hogy a január 6-i, arénás fellépés bevételének bizonyos százalékát a Szent László Kórház gyermekhematológiai osztályának ajánljuk fel. Az intézményben ugyanis épül egy Déméter-ház (hogy a szülők is ott lehessenek a gyerekeikkel), amelynek a belső kialakítását támogatjuk. Meglepett, hogy volt ebből atrocitásom is: néhányan megfeddtek, hogy miért nem a felnőttek gyógyulását segítem. Tudom, hogy egy felnőtt családtag elvesztése mennyire fájdalmas dolog, ugyanakkor mégis azt érzem, hogy a jövő reménységeire, a gyerekekre jobban oda kell figyelni, ráadásul a gyógyulási esélyeik is jobbak a felnőttekénél. De mindemellett 2011-ben a felnőttosztályt is segítettük, ahogy tudtuk. Ahogy említettem, sokat járok be a kórházba a betegekhez beszélgetni, lelket önteni beléjük. A betegség is családok széthullásához vezethet. Nagy öröm, hogy azóta már van gyógyult felnőtt beteg is közöttük.
– A koncerten mi várható?
– Majdnem olyan lesz, mint egy minifesztivál. Vikidál és az én pályafutásom több ponton is összefonódott, ugyanakkor arra is rájöttünk, hogy egy-másfél órában lehetetlen minden fontos dalunkat eljátszani, hiányérzetet viszont nem szeretnénk kelteni a közönségben. Ezért az este két részből áll majd. Az első fele Gyusziról szól, elhangzanak szerzemények a színházi és musicalszerepeiből, illetve a P. Box-, a Dinamit- és az M. H. V.-korszakból is. A szünet után jönnek a Gyulával közös dolgaink, illetve a saját életművem dalai (megemlékezve Tunyogi Péterről), TRB, RockBand, a zárlatban pedig a legnagyobb P. Mobil- és Mobilmánia-slágerek csendülnek majd fel.
– Schuster Lórival tartja a kapcsolatot?
– Nem szoktunk összejárni. A legrosszabb talán az, hogy nincs közöttünk semmilyen viszony, a közömbösség a jellemző. De az biztos, hogy amit közösen csináltunk, az nagyon szép volt. A rajongók persze folyamatosan szeretnék, hogy egyszer újra együtt álljunk színpadra. Nem zárom ki a lehetőségét, de hogy valaha lesz-e belőle valami, azt nem tudom.
– Korábban arról is beszélt, hogy idővel szeretné átadni a Mobilmánia stafétáját másnak. A januári koncert esetleg ennek az első jele?
– Nem-nem, még jó néhány év van azért bennem. Amilyen szinten ma a magyar nyugdíjrendszer áll, zenészként addig kell dolgozni, amíg meg nem hal az ember, valószínűleg egyszer majd én is az orgona mellől fogok lefordulni. De az biztos, hogy a Mobilmániában a fiatalok fogják átvenni a helyünket (ahogy ez részben már zajlik is), és egy olyan dinamikus embernek akarom majd átadni a stafétabotot, akiben megbízom, és akiben a közönség is megbízik. Gamsz Árpi jó eséllyel ilyen utód lehet.
