Roderick David Stewart rekedtes hangját és kiváló dalszövegíró képességeit először a hatvanas évek legendás bandájában a Jeff Beck Groupban ismerhette meg a közönség. Két remek lemezt készítettek a csapattal, majd feloszlásukat követően Stewart a Ronnie Wood által fémjelzett Small Faces zenekarban találta magát. Az 1971-ben – immár szólóban – megjelentetett Maggie May, majd a ’75-ös Sailing is hatalmasat szólt, nem is beszélve ’78-as Da Ya Think I’m Sexyről, ami a legnagyobbak közé emelte az azóta már lovaggá ütött, fociőrült sztárt.
Előadói pályája azóta is töretlen, eladott több mint 100 millió hanghordozót, még ha ma már nem is annyira a soron következő lemezeivel, sokkal inkább a látványos koncertjeivel jelzi kitartó közönségének, hogy van még tartalék a pincében. Tucatnyi világsláger tulajdonosaként nincs persze nehéz dolga a szervezőkkel, még mindig megtölti a legnagyobb koncerthelyszíneket. Ahogy teszi ezt aktuális, Live in Concert című turnéjával is, amelynek budapesti állomására pillanatok alatt elkapkodták a jegyeket. A bandát rengeteg külföldi is elkísérte, akik A celtices zászlókkal, sapkákkal és egyéb szurkolói relikviákkal is kitűntek a közönségből.
Stewart és zenekara egy rövid intróval tüzelték fel a népet, ami olyannyira jól sikerült, hogy az ülősre berendezett terem jó része – a biztonságiak és a VIP-jegyesek örömére – előre is rohant a színpad elé, hogy hangos ovációval üdvözölje a világsztárt.
Rod Stewart a mai napig frenetikusan érdekes a színpadon. Nem egy tipikus szexszimbólum, mégis van benne valami természetes és laza, emiatt az egész publikumot képes volt elvarázsolni. Ehhez kellett azért a zenekara is, ez a tényleg csúcs sessionzenészekből kiválogatott profi banda.
A koncert a nagy Rod Stewart-slágereken kívül az énekes kedvenc feldolgozásaira épült. A kezdő nóta a Soul Finger volt, amit a Having a Party és a Young Turks követett. A kezdésbe Stewart beleadott apait-anyait, cikázott a hatalmas projektorok előtt, aztán persze jó taktikusként visszavett a tempóból. A zenészei maximálisan alá játszottak: többször profi módon csalták neki az időt, és érdekes témákkal szórakoztatták a közönséget, hisz a show alatt számtalanszor átöltöző Stewart jó pár percekre eltűnt a színpadról, hogy különösebbnél különösebb jelmezekben, de leginkább ismét frissen jelenhessen meg újra a tribünön.
A Tonight’s the Night, a legendás Maggie May és a Marvin Gaye által jegyzett It Takes Two után következett az 1988-as Out of Order lemez gigaslágere a Forever Young, a lüktető ritmusú dalnak a legalább 10 perces változatát játszotta a zenekar, ami tele volt jobbnál jobb kiállásokkal, a háttérben pedig személyes jellegű videó futott. A kivetítőről kiderült az is amúgy, hogy mióta nagy rajongója a Celticnek Rod Stewart, de a lovaggá ütésének pillanatait is láthattuk.
A repertoárból nem maradt ki a Tom Waits által írt Downtown Train, a személyes kedvenc gospeles People Get Ready, a Proud Mary, a Sailing és a Van Morrison-dal, a Have I Told You Lately sem. A koncertet a Baby Jane és a Da Ya Think I’m Sexy zárta. Addigra már mindenki állva táncolt. A közönségre tényleg nem volt panasz, az egész este remek hangulatban telt! Sajnos az összképen a pocsék hangosítás sokat rontott, az egész buli alatt érezhető volt, hogy küzdenek a keverőpultban a hangmérnökök, hogy valami élvezhetőt facsarjanak ki a cuccokból. Mindezt leszámítva, Rod Stewart megmutatta, hogy 73 évesen is lehet még valamit világszínvonalon csinálni. A kiváló színpadkép és a semmit sem kopott torok felejthetetlenné tette a borongós januári estét.
