„Magyarország és Lengyelország két öröklétű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt messze futnak, összekapcsolódnak és láthatatlanul egybefonódnak. Ezért egyiknek léte és erőteljessége a másik életének és egészségének feltétele.” Közös történelmi sors és ezeréves szimpátia: a lengyel−magyar barátságról talán a legszebben Stanislaw Worcell lengyel publicista, politikus fogalmazott, 1849-ben papírra vetett mondatait 2014 óta – a Lengyel Intézet ajándékaként − egy erzsébetvárosi tűzfalfestmény is hirdeti, s arra emlékeztet: 1849 nyarára már két lengyel légió is harcolt a magyar szabadságharc ügyéért, mintegy viszonozva azt a segítséget, amelyet magyar testvéreiktől kaptak 1830−31-ben, a novemberi felkelés idején. A tűzfalfestmény, a Lengyel–magyar barátság fája a kevés magyarországi lengyel emlék egyike – igaz, Bem József tábornok szobra az 1956-os forradalom idején vált végleg ikonikussá −, de ezek száma még kevesebbnek tűnik ahhoz képest, hogy mennyi magyar emlékkel találkozhatunk Lengyelországban.
Ott szembetűnő az is, hogy az emlékműveket ápolják, becsben tartják – Gorlice térségében vagy a Kárpátaljai vajdaság számos magyar katonai temetőjében mindig találhatunk magyar nemzeti színű szalaggal átkötött első világháborús sírt, és a lengyelek által sokféle módon segített 1956-os forradalom előtt is számos városban tisztelegnek. A magyar történészek szerint ha Krakkóban vagy a Kis-lengyelországi vajdaság bármelyik városában járunk, a magyar emlékek szinte természetesnek vehetők, hiszen a két ország kilenc évszázadon keresztül szomszéd volt. Sőt, a Monarchia felbomlása után Lengyelországhoz csatolták − a gurálok által lakott − Árva és Szepes megye több települését, a templomokban Szent István és Szent László – Kisárva templomában ötvenöt magyar szent – ábrázolásával ezért lehet találkozni. Ráadásul Lengyelország – és Litvánia − védőszentje IV. Béla király lánya, Szent Kinga, lengyel uralkodó (is) volt Nagy Lajos és lánya, Szent Hedvig, valamint I. (III.) Ulászló és Báthory István erdélyi fejedelem is. A közös határ persze nem magyarázza, hogy a legtöbb magyar emléket miért éppen Varsóban találhatjuk.
A magyar–lengyel uralkodók képeit a varsói királyi palota márványtermében is viszontláthatjuk, a legnagyobb lengyel festőként számon tartott Jan Matejko Báthoryt örökítette meg az orosz Pszkov városának ostrománál. Az Óvárosban találhatjuk meg id. Antall József emléktábláját, amely arra emlékeztet, a Belügyminisztérium egykori államtitkára több mint 30 ezer lengyelt, köztük ötezer lengyel zsidót mentett meg, s ennek állít emléket egy parkban páros szobra is Henryk Slawikkal – a baloldali újságíró, embermentő politikus Mauthausenben szenvedett vértanúságot. Embermentő és mártír volt Esterházy János politikus is: Varsóban az Ursynów kerületben találhatjuk meg a szobrát.
Megdobogtatja a szívet, ha Boldog Jolán esküvői koronáját látjuk a plocki egyházmegyei múzeumban Szent Zsigmond hermáján, ha Balassi-kiállítással találkozunk a debnói várban, vagy ha rádöbbenünk Bydgoszczban, hogy a Visztulát a Wartával összekötő csatornát Körösszegi Csáky Ferenc Flórián álmodta meg – és az ilyen élmény gyakori Lengyelországban, ahol több mint kétszáz magyar emlékkel találkozhatunk. Erről szól Kovács István és Mitrovits Miklós Magyar emlékek Lengyelországban című könyve, amely az Antall József Tudásközpont gondozásában jelent meg. A Gedai Csaba és lapunk munkatársa, Tóth Tibor fotográfiáival gazdagon illusztrált kötetet kedden mutatták be a Lengyel Intézetben.
