Az 1956-os forradalom idején egy fiatal katona, aki épp szabadságát töltötte az Attila út 29. alatt álló házban, halálos sebet kapott egy visszapattanó repesztől. Tisztességes temetési szertartásra nem volt mód, így a házban lakó unitárius püspök, Ferencz József és a lakók úgy döntöttek, az elesett bakát a ház kertjében helyezik örök nyugalomra. Könyvesné Tóth Adél, „Dadi néni”, aki ma is ott lakik, őrzi a szomorú történetet.
Sok épület sorsa hasonló: az elvesztett második világháború a pesti úri házak, paloták fényűző életét is magával sodorta, a lakásokat feldarabolták, számos bomba általi sérülést a mai napig nem pótoltak, az épületek nagy része toldozás-foldozás áldozata lett. Sok helyen a lakók is kicserélődtek. Akik viszont maradtak, mindent megpróbáltak megtenni azért, hogy legalább a falak között emlékezni lehessen a régi-szép világra. Így maradhatott meg a Pozsonyi út elején álló Palatinus-házban az eredeti kovácsoltvas liftház, a korlátok és a csempefal. Voltak, akik vigyáztak rá. De egyre kevesebben vannak, akik szívvel-lélekkel ragaszkodnak a helyhez, ahol élnek, és ugyancsak kevesen ápolják a rájuk hagyott örökséget. A belvárosi bérházakban az irodák vették át a hatalmat, folyamatosan cserélődnek az albérlők, egymásnak adják a kilincset az airbnb-s szállóvendégek. Magántörténelme pedig minden háznak van, amiről jó lenne sokkal többet tudni. A KÉK – Kortárs Építészeti Központ 2011-ben épp azzal a szándékkal hívta életre a Budapest 100 programsorozatot, hogy megismerhessük a minket körülvevő épületek és lakóik történetét. A városi túra óriási érdeklődés mellett azóta is minden évben megismétlődik, más-más tematika mentén. Nemrég pedig megjelent a Budapest 100 könyv is, amelyben huszonnégy ház története elevenedik meg. A házleírások levéltári kutatásokon és a házak lakóival készült interjúkon alapulnak. A legtöbb esetben alaposak, sokrétűek ezek a szövegek, bár vannak, ahol a hangsúlyok eltolódnak, és több szó esik a tulajdonos életútjáról, mint magáról az épületről. A legnagyobb probléma viszont az archív fotográfiák hiánya. A házak mostani állapotát néhány képpel ugyan szemléltetik, de a lényeg mégis a múlt. Látni kellene, milyenek voltak ezek a házak fénykorukban, milyennek tervezték őket valójában, miként élhettek a falaik között. Helyette a Budapest 100 programjain készült semmitmondó fotók – kertben felállított műanyag szék, az udvaron labdákat dobáló bohóc, a tetőre kimászó esernyős ember – a házak teljesen érdektelen, sivár szegletét mutatják meg.
Mennyivel érdekesebb lenne látni a Rákóczi úton lévő egykori Magyar Divatcsarnokot, amelynek a felső szintjén a dolgozók számára fenntartott étterem működött, az ebédet pedig jó időben a tágas teraszon lehetett elfogyasztani! Vagy a Munkácsy Mihály utcai Schiffer-villa 50 négyzetméteres üvegablaka abban a hallban, amit Kernstock Károly tervezett! Egy olyan Budapestről mesélnének ezek a képek, amik már csak a képzeletünkben léteznek, szabadulni mégsem tudunk tőle.
