Makovecz Imre munkássága jelenleg talán a legtöbb vitát kavaró életmű a magyar építészet berkein belül: egyesek a földdel tennék egyenlővé összes elkészült épületét, mások viszont csodás áhítattal viseltetnek az általa megteremtett organikus stílus iránt. Hozzátehetjük, sajnos az ritkán javít egy művész megítélésén, ha adott korszakok politikai irányítói keblükre ölelik alkotásait, és részben Makovecznél is ez a helyzet, hiszen a regnáló országvezetés nagy örömét leli ezekben a nemzetközi szinten is elismert munkákban. Ez viszont többeknek szúrja a szemét.
A napokban a nagyközönség számára is megnyitott Makovecz Ház és Archívum azonban nemcsak emiatt, hanem önmagában is érdekes. A budai Városkúti út elején, a 128-as busz végállomásánál álló épület ugyanis tervezője szempontjából meglehetősen szomorú felhangokkal bír. Makovecz ugyanis magának és feleségének tervezte ezt a lakot, ám végül sosem költözhettek be, ugyanis 2011-es elkészülte után nem sokkal az építész elhunyt. – Apámék azért vágytak arra, hogy itt éljenek, mert akkoriban mi hárman, a gyerekeik a közeli Csipke úton laktunk, s időskorukra ismét szerettek volna közel lenni hozzánk. Sajnos ebből végül semmi sem lett – árulta el a Magyar Nemzetnek Makovecz Anna. Hozzátette, a testvérek nem nagyon tudtak volna lakóházként funkciót találni az ingatlannak, így végül örültek neki, hogy az állam megvásárolta, hogy közösségi és kutatóteret formáljanak belőle.
A komor, szocreál kockaházak közé beékelődött, százhatvan négyzetméter alapterületű épület meglehetősen figyelemfelkeltő, ahogyan az Makovecz munkáinál általában lenni szokott. Ugyanakkor mégis van benne valamiféle visszafogottság, a homlokzatán az elvonulni vágyás is érződik – azzal együtt, hogy a hátsó traktus a hatalmas ablakokkal gyakorlatilag szabad belátást engedett volna az építész és felesége, Szabó Marianne textilművész mindennapjaiba is.
Bár ez sosem valósult meg, a belső terekben járva sokakban felvetődhet a kérdés, valóban ideális lett volna-e ez a ház igazi élettérként. Főleg két idős ember számára, akiknek például nem is lett volna olyan könnyű fel-le közlekedni a meglehetősen meredek, galériára vezető lépcsőn. Maga az épület ettől függetlenül roppant hangulatos, a meleg fényű lámpák és a Makovecz által kedvelt faburkolatok, gerendák kellemessé teszik az ott-tartózkodást, ahogy a hőfok sem készteti vacogásra az embert (annak ellenére, hogy elsőre azt hihetnénk, a hatalmas, kupolás nappaliban hideg fogad minket). Bár biztosan akadnak, akik egyszerű giccset kiáltanak a küszöb átlépésével, ugyanakkor valahol mégis működik az a vélt elképzelés, hogy a fővárosi lakos ideérkezve kicsit vidéken, falun érezhesse magát.
