Makovecz Imre munkássága jelenleg talán a legtöbb vitát kavaró életmű a magyar építészet berkein belül: egyesek a földdel tennék egyenlővé összes elkészült épületét, mások viszont csodás áhítattal viseltetnek az általa megteremtett organikus stílus iránt. Hozzátehetjük, sajnos az ritkán javít egy művész megítélésén, ha adott korszakok politikai irányítói keblükre ölelik alkotásait, és részben Makovecznél is ez a helyzet, hiszen a regnáló országvezetés nagy örömét leli ezekben a nemzetközi szinten is elismert munkákban. Ez viszont többeknek szúrja a szemét.
A napokban a nagyközönség számára is megnyitott Makovecz Ház és Archívum azonban nemcsak emiatt, hanem önmagában is érdekes. A budai Városkúti út elején, a 128-as busz végállomásánál álló épület ugyanis tervezője szempontjából meglehetősen szomorú felhangokkal bír. Makovecz ugyanis magának és feleségének tervezte ezt a lakot, ám végül sosem költözhettek be, ugyanis 2011-es elkészülte után nem sokkal az építész elhunyt. – Apámék azért vágytak arra, hogy itt éljenek, mert akkoriban mi hárman, a gyerekeik a közeli Csipke úton laktunk, s időskorukra ismét szerettek volna közel lenni hozzánk. Sajnos ebből végül semmi sem lett – árulta el a Magyar Nemzetnek Makovecz Anna. Hozzátette, a testvérek nem nagyon tudtak volna lakóházként funkciót találni az ingatlannak, így végül örültek neki, hogy az állam megvásárolta, hogy közösségi és kutatóteret formáljanak belőle.
A komor, szocreál kockaházak közé beékelődött, százhatvan négyzetméter alapterületű épület meglehetősen figyelemfelkeltő, ahogyan az Makovecz munkáinál általában lenni szokott. Ugyanakkor mégis van benne valamiféle visszafogottság, a homlokzatán az elvonulni vágyás is érződik – azzal együtt, hogy a hátsó traktus a hatalmas ablakokkal gyakorlatilag szabad belátást engedett volna az építész és felesége, Szabó Marianne textilművész mindennapjaiba is.
Bár ez sosem valósult meg, a belső terekben járva sokakban felvetődhet a kérdés, valóban ideális lett volna-e ez a ház igazi élettérként. Főleg két idős ember számára, akiknek például nem is lett volna olyan könnyű fel-le közlekedni a meglehetősen meredek, galériára vezető lépcsőn. Maga az épület ettől függetlenül roppant hangulatos, a meleg fényű lámpák és a Makovecz által kedvelt faburkolatok, gerendák kellemessé teszik az ott-tartózkodást, ahogy a hőfok sem készteti vacogásra az embert (annak ellenére, hogy elsőre azt hihetnénk, a hatalmas, kupolás nappaliban hideg fogad minket). Bár biztosan akadnak, akik egyszerű giccset kiáltanak a küszöb átlépésével, ugyanakkor valahol mégis működik az a vélt elképzelés, hogy a fővárosi lakos ideérkezve kicsit vidéken, falun érezhesse magát.
Utóbbit egyébként a búbos kemence, illetve a külső is érezteti, a virágmotívumokat rejtő fakerítés és az épület szintén virágot mintázó lábazata (és a leveles járókövek a kertben), valamint az íves ablakokat lezáró tulipános-hagymás formák kicsit kiszakíthatják a budapestieket a szürkeségből (persze csak azokat, akik nem az organikus építészetet ellenzők táborához tartoznak).
Az épület végül tehát átalakult Makovecz Ház és Archívummá, így az egyik helyiséget Makovecz dolgozószobájaként, egy másikat pedig Szabó Marianne műtermeként rendezték be. A központi térben a tervek szerint kisebb rendezvényeket szerveznek majd: Makovecz Anna elmondta, először olyan beszélgetések várhatók, amelyek során barátok, ismerősök, tisztelők fejtik ki majd gondolataikat arról, számukra mit is jelent Makovecz Imre szellemisége. Mindez pedig most már kutatható is lesz a Városkúti út 2. szám alatt, ahová az építész archívuma beköltözött. Ugyanakkor az egyszeri érdeklődő is elmélyedhet Makovecz tervrajzai között, olvasgathatja azt az egy időben naplóként is funkcionáló zászlót, amelyre tulajdonosa aktuális gondolatait tűzte fel vagy fontos emlékeket őrzött rajta. De akár abba a székbe is beleülhet, ahol a tervező a vízióit papírra vetette, megfigyelheti, milyen CD-lemezek, kazetták sorakoztak az íróasztalán, vagy hogy milyen könyvek, szobrok, kisplasztikák, egyéb ereklyék őrködtek Makovecz gondolatai fölött.
Makovecz Anna az apjával kapcsolatban úgy fogalmazott, mindig is cselekvő ember volt, aki nem szeretett tétlenül ücsörögni, így amikor pihent, akkor is csinált valamit. Erről tanúskodnak azok az általa kreatívan átalakított és díszített cigarettásdobozai is, amelyek ugyanakkor azt is jelzik, a többség által szigorúnak ismert művész játékos is tudott lenni. Lánya szerint Makovecz Imre mindig úgy tette a saját dolgát, hogy közben a közösséget is szolgálta ezzel. Az épület ráadásul erre remekül reflektál: bár az építész magának tervezte, a megvalósult mű végül mégis mindenkié lett.
