Egy mosókonyhából neki a világnak – Ma lenne 75 éves Cseh Tamás

Zenész, indián, rajztanár, egyszálgitáros, színpadra lépni izguló rendkívül összetett kulturális jelenség.

Kisszínpad, tizennégy hang és a harangzúgás csöndje - fel lehet-e dolgozni a Cseh Tamást?

A Cseh Tamás nekem nem a belvárosi, harsány sörbicikli. Vidéki vendégségben, hajnalban fölhajtott pálinka inkább. Vagy az se. Csak így, magában, névelővel, a Cseh Tamás. Éppen ma hetvenöt éves, és lassan tíz éve lesz, hogy meghalt a Cseh Tamás. Azóta földolgozták a dalait sokan, de társbérlői kevesen lettek. Cseh Tamást játszani ugyanis inkább színészi, semmint zenészi-énekesi feladat, az albumra rögzítés helyett jobban áll ezért az örökségnek az élő fogalmazás.

Megjelent egy lemez 2010-ben, amelyen 17 előadó dolgozta fel a Cseh Tamás dalait. Hosszú album ez, ahogy a címe sem rövid (Eszembe jutottál – Főhajtás Cseh Tamás előtt). Amikor készülni kezdtek az átiratok, lehetett már tudni, hogy beteg a Cseh Tamás, de bízni is lehetett még bőven, hogy meggyógyul. Nem gyógyult meg. 2009-ben elköszönt a Cseh Tamás, mi meg, akik megszoktuk, hogy kollégiumi szobákban, színháztermekben vagy házibulikban úgyis énekel majd valamit nekünk, itt maradtunk a csöndben, tanácstalanul.

Egy év múlva, 2010. augusztus 7-én, 17 óra négy perckor három falu harangja kondult bele a csöndbe. Én a nagyharsányit hallottam legélesebben, mert az volt hozzánk a legközelebb, de a kisharsányi és a palkonyai is szólt rendesen. Ott ültünk egy színpaddal szemben, üresen a fűben, de arra már nem emlékszem, hogy a színpad is üres volt-e, hogy a Kaposvári Egyetem színművész szakos harmadéves hallgatói (Mohácsi János osztálya) lementek-e addig, vagy fentről hallgatták végig a zúgást. Aztán amikor a csönd maradt megint, folytatták a műsort. A Cseh Tamás dalait dolgozták fel ezek a színinövendékek, és az ő előadásukról valahogy sokkal inkább eszembe jutott a Cseh Tamás, mint annak a hosszú című lemeznek a nyomán. Fehér ing, atléta – gondoltam –, kisfröccs, elhangolódó húrok és pontatlanul beütött dob, felhők mögé bújó nap, meg féktelen intimitás, ez a Cseh Tamás. A capella Munkásszállás, billentyűs-kongás Budapest és szerelmes I Love You So. Nagyterpeszes rock és andalgó sanzon. Tizenkét hangszer, tizennégy hang, egy szív. Zenészmesterség vizsgából laza előadóművészeti kurzus. Tábortűz, kisszínpad, görcsök nélküli bohóckodás, sosem komolytalan összpontosítás. Kölcsönkért és örökbe kapott, eldünnyögött és kiordított vallomás, hogy ez is mind a Cseh Tamás.

Meg persze az Eszembe jutottál mindegyik dala is, még ha annak legalább a fele kevésbé eltalált. A Bin-Jip Váróterem-feldolgozása, Péterfy Bori Forró városa és a Csík Zenekar príma Illegalitása a kedvenceim arról a lemezről, de a Heaven Street Seven alternatív Vasárnapi népe és a PASO jamaicai tónusú Munkásszállása sem csak bolondos, de ötletes is. Szóval szűk mezsgye a Cseh Tamás újragondolás, de lehetséges azért érzékenyen és hitelesen megszólaltatni Bereményi Géza szövegeit.

Éppen ma hetvenöt éves, és lassan tíz éve lesz, hogy meghalt a Cseh Tamás. Hideg szél fúj Budapesten, harang zúg valahol és a sörbicikli nem jár. Töltök inkább egy pálinkát, és meghallgatom a Munkásszállást. (V. N.)

Maga a zenész sem mindig bírta elviselni azt a kaotikus, kissé céltalan (talán egyre csak céltalanabbá, anyagiasabbá váló) világot, amelyben élt. Habár ezt választotta (hiába lett volna alkalma disszidálni a rendszerváltást megelőzően), időnként szüksége volt a kiszakadásra, amit a bakonybéli erdőkben lelt meg. Barátaival itt alapított indián közösséget azért, hogy kötöttségektől mentesen, szabadon, a civilizációtól minél távolabb, a természethez minél közelebb tölthessék szabadidejüket. Ez nem puszta hobbi volt, inkább életérzés, amely során az egyre bővülő táborban mindent maguknak kellett előállítaniuk, a ruháiktól kezdve egészen az ennivalójukig. Saját nevet is kaptak, Cseh Tamás indián neve Füst a szemében volt. A név igen találó, hiszen a zenész egész életútját végigkísérte a békepipa- és a cigarettafüst. Maguk a Cseh Tamás-dalok is ilyenek: előtörnek a szerzőből, karakteresek, körbeölelik nemcsak az előadó, hanem a környezetében lévő hallgatóság testét és lelkét is, és ahogy jönnek, olyan gyorsan el is illannak. Utánuk pedig marad egy halvány, szúrós és kesernyés érzés, amely legtöbb esetben nem tántorít, inkább bátorít arra, hogy újabb szálat vagy számot kérjünk vagy vegyünk elő. A különbség annyi, hogy míg a cigaretta elfogy, és lassan minket is elfogyaszt (ahogyan azt tette Cseh Tamással is), addig a dalok sokáig velünk maradnak.

Indiánság

A Winnetouval kezdődött, elég korán. Hatalmas könyv, különösen egy gyereknek, ki éppen hatéves talán. Kemény borító, zöldesfekete. Éjszakák a végtelen prérin, dunyha alatt, zseblámpával. Aztán a Nagy indiánkönyv jött, szintén tekintélyes súly. Majd további Karl Mayok és James Fenimore Cooperek. A bölények patáinak dobogása, esőcseppek koppannak a tipin. Lecsorognak, leperegnek, mint az idő. Most, ötven téllel később egy delavár indián vers. „Láttam egy embert. / Fehér volt az arca. / Láttam egy embert. / Füstöt fújt az orrán. / Láttam egy embert. / Fegyvert fogott rám./ Láttam egy embert. / A patakban úszott. / Láttam az úszót – késem állt ki hátából.” Mint egy cigány dal, vagy éppen betyároké. Vagy egy sájen imádság: „Alázatban élünk. / Alázatban élünk. / Alázatban élünk ezen a földön. / Égben Lakó Szellematya, / add, add meg nekem, / hogy Jézustól örök / életet kapjak!”

Az indiánok tudták, hogy minden egy, hiszen az Egytől való. A primitív barbárok, a vademberek, az észak-amerikai őslakók, akik később általánosan használt nevüket azért kapták, mert a hódítók részegen elnézték a csillagokat. Aztán az indiánok ikonok lettek, képek kopjafás totemoszlopokon és szabad lelkekben, szabad szellemekben. Egyszerre elnyomottak és szabadok. A legjobb énem képekben gondolkodik, képes rá. Képeket nézegetek, fényképeket könyvekben. Indian Spirit (World Wisdom, 2006), Michael Oren Fitzgerald és Judith Fitzgerald szerkesztésében, Thomas Yellowtail (Sárga Farok) segédletével, és Edward Sheriff Curtis teljes portfólióját, Die Indianer Nordamerikas (Taschen, 2003). Előbbi a Közép-nyugati Független Kiadók Szövetségének díjazottja, utóbbiból kiesik néhány képeslap. Az egyiken Kis Medve, egy másikon Vörös Felhő. Főnökök. A képeslapokat akár el is küldhetném valakinek, amíg még létezik posta, amelyért egykor, a vadnyugat eredetmítoszának idején patakokban folyt a vér. Vehetnék hát bélyeget (néhány) forintért Kis Medvére vagy Vörös Felhőre, és írhatnék rá levelet, nővéremnek. Olyan ez, mint a Ramones-póló a Tescóban. Na de most már halványan látszik, mi végre mindez. Hogy eszembe jutottál, Cseh Tamás, Füst a Szemében. Hogy most lennél hetvenöt éves. De akkor És akkor: „Füst a Szemében mélyet szívott a pipájából, és a varázslóra nézett. Várta, hogy barátja mond még valamit a szellemek üzenetéről, de Fekete Ló hallgatott. A hadi főnök újra szívott a pipájából.

– Így nekem kell eldöntenem, hogy elinduljak-e erre a vállalkozásra, vagy sem. Én egyszerű harcos vagyok, és csak keveset tudok a szellemek dolgairól, de azt tudom, hogy Két Nyíl halott, mert a sápadtarcúak és Forgó Farkas megölték. Bosszút kell állnom, hogy magamnak és népemnek békét szerezzek. Összehívom a férfiakat. Így lesz” (Cseh Tamás: Hadiösvény). Két kiadást is megért, nekem az tetszik jobban, amelyiknek a borítóján Füst látható fiatal harcosként, kezében íj és nyílvesszők. Cseh Tamás indiánsága világos, mint a nap. Tiszta törvényekre, egyszerűségre, átlátható, értelmezhető világra vágyott. 1961-ben és mindhalálig. Ösztönösen és tudatosan. Ébren és álomlétben. Indiánok sokfelé akadnak a Nagy-síkságtól a Bakonyon át a városi bárokig. Felismerik egymást jelekből és dalokból, félmosolyokból és nagy nevetésekből. Gyakran gondolok Füstre. Hogy ő mit gondolna most. Vagy csak felteszek egy lemezt, eldúdolok egy éneket. Azoknak varázserejük van, rengeteg helyzetben. Néha mintha a rengeteg helyzet alkalmazkodna a dalokhoz. Közben jöttek új mágiák és mániák, és félő, hogy tíz év múlva is ugyanez a dal lesz, de Cseh Tamás láthatóan és hallhatóan ifjú szívekben él, mint valami Ady, pokrócba burkolózva, szemét kissé összehúzva, cinkosan hunyorogva a csatazajban. Könnyű lenne mondani, hogy a Bereményi Tamás, Cseh Géza alkotópáros (úgy is mint valami szellemi ikertornyok) aktuálisabb, mint valaha (nem, ám valahogy furcsa módon mégis), de alighanem többről van szó. Rendkívül összetett kulturális jelenség, mondta egy barátom a minap Cseh Tamásról a telefonba, mintegy teoretikusan, egyben lendületesen megragadva a pillanatot, és ezt meg is jegyeztem, mert hát igen. Egy mosókonyhából neki a világnak, hátat a falnak, és megdögleni, Cseh Tamás tudta ezt, remekül. A megjelenítési képessége rendkívüli volt. Maga volt a dal és a dalokban az összes szereplő: a nagy ravasz Shakespeare Williamtől Arthur Rimbaud-ig és a nőalakokig ott szaladgáltak, lovagoltak, tolongtak azon a színpadon, ahol rettenetesen egyedül lehet lenni. Szerettek, utaztak, ámultak és elmúltak, mint évtizedek és tizedesek mindenféle háborúkban és békékben. Lazának tűnt, ugyanakkor rendkívül fegyelmezettnek. Tudta, hogy semmi sem él sokáig, csak a föld és a hegyek. Nehéz örökség ez, lehet cipelni. Csinos Pajzs (1856–1944), a varjú indiánok orvosságosasszonya mondja: „Kemény fából faragták az én népemet akkoriban. Mostanában, ha az emberek kicsit vizesek lesznek, tüzet gyújtanak, hogy megszáradjanak. A régi időkben, amikor én még fiatal voltam, ha valaki télen beleesett a jeges vízbe, az levetkőzött, és meghempergett a hóban, hogy felmelegedjen. Majd, miután kicsavarta a ruhájából a vizet, felöltözött, és már el is felejtette az egészet. A bölényvadászok hóval és homokkal dörzsölték be a kezüket, hogy ujjaik gyorsak legyenek az íjászathoz. Manapság a népem kesztyűt és túl sok ruhát visel. Puhák vagyunk, mint a sár.” (H. Z.)

Közben a mai magyar kultúra napjához kapcsolódva is megemlékeznek Cseh Tamásról: így többek között Víg Mihály és a Balaton együttes kelti életre a szerző dalait a róla elnevezett archívumban a budapesti Úri utca 54–56. szám alatt, s rövid filmrészletekben jelen lesz az előadó-zeneszerző is.

###HIRDETES###