Ismerte az anyag − a bronz, kő, az agyag, a gipsz, a porcelán – minden titkát, vázlat nélkül, „fejből” dolgozott, a saját maga által készített eszközökkel. És többnyire modell nélkül, hiszen alanyainak egy része – Szent István, Mátyás király, Leonardo, Rákóczi, Vörösmarty, Liszt, Petőfi, Kossuth vagy Széchenyi – történelmi figura, és csak ábrázolásokról ismert. E személyiségek épp emiatt is csábíthatják a szobrászokat sablonok követésére – a hamis pátosz, a szájbarágós mondanivaló már ízlés és tehetség függvénye. De Török Richárd nem volt híján ízlésnek, tehetségnek, nagy intellektusnak és érzelmeknek sem: a klasszikus hagyomány ismerete − és a klisék elvetése mellett – ezért volt képes önálló mondanivalót közvetíteni. Farkas Ádám Kossuth-díjas szobrászművész a Török-rejtély egyik megoldását a művek légiességében vélte felfedezni – amit a szobrász gyakran a drapéria használatával ért el −, míg a Műcsarnok művészeti vezetője, Szegő György a tragédia humorának ősi hagyományát, a gondolati iróniát, a szenvedés és az éteri szépség kettősségét említette fel munkái láttán. Wehner Tibor művészettörténész egy korábbi méltatásában „szép, komoly, lehunyt szemű, önmagukat halálba álmodó alakokról”, a megsértett harmóniával fájdalmasan áthatott művekről írt.
Amelyek mégiscsak olyan elevenek, hogy láttukra melegség és szomorúság járja át a szívünket.
