Ha egy átlagos beszélgetés során felmerül a Playboy mint lap neve, a többség rögvest a meztelen nőkre, a garázsok, öltözőszekrények örök díszeit jelentő poszterekre asszociál, netán magára a nemrégiben elhunyt alapítóra, Hugh Hefnerre, aki selyemköntösben feszít néhány cicababa között gigantikus villájában. Az 1953-ban alapított magazin azonban ennél lényegesen mélyebb tartalommal is bír, az eltelt több mint hat évtized alatt az újság hasábjain számtalan izgalmas és igényes mélyinterjú is készült az adott korszak legfontosabb, meghatározó alakjaival. A magyar kiadás készítői is tisztában vannak vele, hogy nem csak a pőreség adja a Playboy erejét, éppen emiatt tavaly decemberben megjelent a Legendás beszélgetések című különszám, amelyben tizenöt roppant érdekes interjú szerepel – azzal együtt is érdekesek ezek a szövegek, hogy bizonyos szereplők azóta már nem élnek, vagy éppen gyökeresen megváltozott az életük, életfelfogásuk. Az alanyok megválasztása terén mindenképp dicséret illeti a szerkesztőket, mivel igyekeztek az élet legérdekesebb területeinek néhány ikonikus alakját betenni a lapba, ráadásul bizonyos esetekben remek ellentétpárok is kialakultak ezáltal: a Steve Jobsszal és Bill Gatesszel, a Sylvester Stallonéval és Arnold Schwarzeneggerrel vagy Fidel Castróval és az akkor a politikai pályát még kevéssé erőltető Donald Trumppal készült beszélgetések mindenképp ide sorolhatók.
Ami az interjúkról szintén elmondható, hogy a többségük roppant őszinte. Jack Nicholson például 1972-ben nem rejti véka alá, milyen élményei voltak az LSD kipróbálása kapcsán, vagy hogy milyen sűrűn szív marihuánát. Ugyanakkor azt is bevallja, hogy nem szereti például a beszélgetős műsorokat, amelyekben a sztárok elmesélik, mit szoktak csinálni – s ennek fényében magát a playboyos interjút is olyannak tartja, amelyet már a készítésekor is bán, hogy elvállalt. Szintén érdekes, hogy a számítástechnika két nagyágyúja milyen pontosan és élesen látta az általuk felépített világ térnyerését és az abban rejlő további lehetőségeket. Az Apple-guru Steve Jobs 1985-ben arról beszélt, hogy a számítógépek rövid idő leforgása alatt széles körben elérhetővé és mindennapjaink részévé válnak. Vicces, hogy Jobsot már ekkor is megkínálják egy olyan kérdéssel, amelyben a cég termékeinek túlárazását firtatják, ám ő ezt könnyedén hárítja azzal, hogy az új árucikkek bevezetése magas árat igényel. Bill Gates pedig 1994-ben egyrészt az internet térhódítását vetíti előre, másrészt már látja egy olyan közösségi tér kialakulását is, mint amilyen jóval később a Facebook lett.
Az alapos cikkek bizonyos részei persze 2018-ban olvasva kevéssé érdekfeszítők, bizonyos interjúk nem is sikerültek túlzottan jól: Salvador Dalí esetében (aki egyes szám harmadik személyben vallott magáról 1964-ben) például egészen iskolás bizonyos festményeivel kapcsolatban rákérdezni arra, mire is gondolt közben a szerző. De a fiatal, 1967-es Woody Allen is egészen idegesítő figura lehetett az állandóan sületlenségeket összehordó válaszaival (amelyek az olyan köteteiben viccesek, mint például A szendvics feltalálása vagy a Lelki jelenségek vizsgálata, itt viszont nem többek idegesítő ostobaságoknál). Ezzel szemben az Al Pacinóval készült 1979-es beszélgetés egyszerre tud komoly és humoros lenni. Amikor például a kérdező a Robert De Niróval fennálló barátságát hozza szóba, megrökönyödik, hogy a való életben nem éppen szószátyár színészek sokat szoktak csevegni. Pacino ráadásul ezt egy remek poénnal üti el, amellyel elárulja, kezdetben hogyan is tudta szóra bírni kollégáját. A milliónyi kérdés és az ezekre adott válaszok közül azok a legérdekesebbek, amelyekre az adott alanyok mai ismereteink szerint kissé meglepő válaszokat adtak. – Bár csodálom a politikai pályát választó embereket, nem tudom elképzelni, hogy vállaljam a kapcsolódó kockázatokat és áldozatokat – nyilatkozta Schwarzenegger 1988-ban, s tudjuk, végül mégis kormányzó lett belőle. Clint Eastwood pedig egyáltalán nem hitte volna 1974-ben, hogy valaha Oscar-díjat fog nyerni (pedig később négyet is kiosztottak neki). És hogy mik derülnek még ki a Legendás beszélgetésekből? Például hogy Fidel Castro 1985-ben bevallja: lámpalázas, és nem igazán szeret beszédeket tartani. Hogy Eastwood az interjún belül kiemeli, idővel felhagy majd a színészkedéssel a rendezés javára, majd később ennek ellenkezőjét állítja. Hogy Trump 2004-ben a rá mostanság is jellemző heves és kissé meggondolatlan kijelentéseket tesz, amikor arra válaszol, mit tenne, ha ő lenne az Egyesült Államok aktuális elnöke. Mint megjegyzi, sokkal keményebb lenne Szaúd-Arábiával a kőolajárak kapcsán. – Azon nyomban felhívnám őket, és azt mondanám, vagy leviszitek az üzemanyagok árát, vagy különben sokba kerül ez nektek! – nyilatkozza, s leszögezi, ha ő lenne az elnök, egész másképp tárgyalna az Öböl-térség országaival.
