„Nemhiába kezdődik alvókkal a darab. Ébredésük is, nyomban azután, csak látszólagos ébredés: azt álmodja az ember, hogy fölébredt. Ideje végül tudomásul venni: valójában itt nem találkozik senki senkivel. Nem érkezik már haza senki a messzeségből, mert nincs is hova hazatérni, eminnen sem lehet üdvözlésére sietni, nincsen már az eminnen; a szerelmesek sem tudnak igazából egymás szemébe nézni. Megannyi privát álomban (sötétzárkában), kevés ám itt az éteri elem.” A Cseresznyéskert egykori szolnoki bemutatója kapcsán a 2015-ben elhunyt Karátson Gábor írta e mondatokat, amelyeken nem csak a színikritikák olvasói ámulhatnak el. Karátson írása Csehov színművének lényegére világít rá meghökkentő módon: az orosz drámaíró utolsó színművében, már a XX. század elején figyelmeztetett korunk egyik szorongató jelenségére, a társas magány börtönére.
Karátson Gábor írásait olvasva persze gyakran elállhat a lélegzetünk, sok „hűha” élményünk lehetett az előadásait hallgatva is. És lehet most is, ha felkerekedünk Budapesten, hogy felfedezzük festői világát: erre öt helyen is van lehetőségünk. Kevésbé közismert, hogy Karátson nemcsak író, a Tao te king és a Ji king fordítója, filozófus, művészetpedagógus, szenvedélyes környezetvédő, a Duna Kör egyik alapítója volt, hanem festőművész is, aki a képeivel az írásaihoz hasonló „veszélyes” utakra csábít: az elmélyülésre.
Nagyapja, Olgyai Viktor is festőművész volt. Ő eredetileg írónak készült, ám 1956-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem forradalmi bizottmányának tagja volt, emiatt két évre börtönbe került. A fogság után úgy érezte, a szavak kompromittálódtak: így fölment a padlásra, és megfestette egyik első képét, a Padlásfolyosót. „Az épp csak kinyitott vasajtó mögül felcsillanó fény csupán megsejtet valamit; különben, még az ott felejtett rádióval együtt is, mintha egy börtönfolyosó volna” − olvashatjuk a képhez fűzött kommentárjában, a Műcsarnok január 28-ig látható Józan szenvedéllyel című kiállításán. Mivel minden egyetemről kitiltották, a festészetben is autodidaktaként képezte magát. S hogy honnan hová jutott, nem is akármilyen eredménnyel – a fotórealizmustól, a szürnaturalizmustól az arte poveráig és a sajtófotók absztrahálásáig −, ez a kezdetektől az életmű lezárásáig tökéletesen nyomon követhető.
A sajtófotók absztrahálása – mint talált tárgyak átformálása, ahogy Lányi András író, filozófus, Karátson barátja fogalmazott – azonban több mint technikai újítás vagy a festői látásmód változása: további lépés a szemlélődő magatartás, az elmélyülés felé. Elsőre talán meglepő: ezen az úton VI. Pál pápa, Cicciolina, Björn Borg és Mitterand is ihletforrás. Egy bostoni faji villongás áldozatáról készült festménye, A test megtalálása kapcsán megérthetjük, miért volt ő a földi világ pusztulása ellen ágáló próféta – aminek Lányi látta őt. „Ha elvesztettük Jézust a túloldalon, én megtalálom az innenső oldalon. A természetmisztériumban való továbblétezés lehetőségét bennem a környezetrombolásra való ráébredés szüntette meg, brutális, váratlan csapásként.” Grafikai munkásságát meghatározza Goethe Faustja és az evangéliumok által inspirált akvarelljei. Utóbbiak február 10-ig a Ráday utcai Bibliamúzeumban, február 18-ig az Evangélikus Országos Múzeumban, valamint a német ajkú református közösség Hold utcai templomában is láthatók, ráadásul a Deák Ferenc utcában, egykori műtermében nemrégiben nyílt meg a lakásmúzeuma is. „Nem a képet kell látni, a kép által kell látni” – Karátson festészete is elmenyitogató.
