„Nemhiába kezdődik alvókkal a darab. Ébredésük is, nyomban azután, csak látszólagos ébredés: azt álmodja az ember, hogy fölébredt. Ideje végül tudomásul venni: valójában itt nem találkozik senki senkivel. Nem érkezik már haza senki a messzeségből, mert nincs is hova hazatérni, eminnen sem lehet üdvözlésére sietni, nincsen már az eminnen; a szerelmesek sem tudnak igazából egymás szemébe nézni. Megannyi privát álomban (sötétzárkában), kevés ám itt az éteri elem.” A Cseresznyéskert egykori szolnoki bemutatója kapcsán a 2015-ben elhunyt Karátson Gábor írta e mondatokat, amelyeken nem csak a színikritikák olvasói ámulhatnak el. Karátson írása Csehov színművének lényegére világít rá meghökkentő módon: az orosz drámaíró utolsó színművében, már a XX. század elején figyelmeztetett korunk egyik szorongató jelenségére, a társas magány börtönére.
Karátson Gábor írásait olvasva persze gyakran elállhat a lélegzetünk, sok „hűha” élményünk lehetett az előadásait hallgatva is. És lehet most is, ha felkerekedünk Budapesten, hogy felfedezzük festői világát: erre öt helyen is van lehetőségünk. Kevésbé közismert, hogy Karátson nemcsak író, a Tao te king és a Ji king fordítója, filozófus, művészetpedagógus, szenvedélyes környezetvédő, a Duna Kör egyik alapítója volt, hanem festőművész is, aki a képeivel az írásaihoz hasonló „veszélyes” utakra csábít: az elmélyülésre.
Nagyapja, Olgyai Viktor is festőművész volt. Ő eredetileg írónak készült, ám 1956-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem forradalmi bizottmányának tagja volt, emiatt két évre börtönbe került. A fogság után úgy érezte, a szavak kompromittálódtak: így fölment a padlásra, és megfestette egyik első képét, a Padlásfolyosót. „Az épp csak kinyitott vasajtó mögül felcsillanó fény csupán megsejtet valamit; különben, még az ott felejtett rádióval együtt is, mintha egy börtönfolyosó volna” − olvashatjuk a képhez fűzött kommentárjában, a Műcsarnok január 28-ig látható Józan szenvedéllyel című kiállításán. Mivel minden egyetemről kitiltották, a festészetben is autodidaktaként képezte magát. S hogy honnan hová jutott, nem is akármilyen eredménnyel – a fotórealizmustól, a szürnaturalizmustól az arte poveráig és a sajtófotók absztrahálásáig −, ez a kezdetektől az életmű lezárásáig tökéletesen nyomon követhető.
