Páratlan műemléki adatbázis épült civil kurázsiból

Az építészeti kincsek fenntartásához szükséges a helyi közösség, de kulcskérdés a megbízható tulajdonosi háttér is.

– Néhány éve határon túli kitekintésű online műemlék-adatbázis építésébe fogtak. Mekkora most ez az állomány?
– A Határeset-program 2010-ben indult el a Műemlékem.hu portálon, célja alapvetően a Kárpát-medencei magyar kötődésű épített örökségi elemek felmérése. Jelenleg körülbelül négyezer objektumnál tartunk, az adatlapjainkat részben határon túli szakértőink készítik, vagy ők adnak adatokat hozzájuk, de fontos a terepi bejárások, felmérések szerepe is. Az adatlapokat térképes adatbázisban kezeljük, koordinátákkal együtt. Az adatlapokhoz bárki hozzáfűzhet bejegyzést az aktuális állapotról. A program szakmai partnere az UNESCO műemlékvédelmi világszervezete, az ICOMOS, támogatója a Nemzeti Kulturális Alap, amelynek örökségvédelem kollégiuma felismerte az adatbázis-építés fontosságát s azt, hogy ezt lehetőleg a társadalom, az érdeklődők bevonásával kell megtenni. A Határeset egyedi, mert nincs ilyen nagyságrendű, egységes szempontok alapján készített felmérés az egykori történelmi Magyarország területén lévő vagy azok határterületein lévő objektumokról. Igaz, még Magyarország teljes műemléki topográfiája sem készült el.

– Miért volna jó, ha elkészülne?
– Az örökségvédelemnek elvileg az az alapja, hogy pontosan tudjuk, milyen objektumokat és miért éppen azokat igyekszünk megőrizni a jövő számára. Nyugat-Európa szerencsésebb országaiban már a 19. században rendelkezésre álltak ezek a terepi bejárással összekötött, roppant energiaigényes topográfiák, és azokat az új kutatási eredményekkel folyamatosan frissítik. Magyarország első műemlékjegyzékét a 19–20. század fordulóján levelezős rendszerrel állították össze, vagyis lelkes helybéliek adtak meg adatokat a szerintük fontos épületekről. Ez nagyszerű volt, ám a természetétől fogva nem került látókörbe minden fontos emlék. Így eshetett meg, hogy éppen ezekben az években még kétely nélkül lebontották a bátaszékiek a középkori ciszterci apátságukat, hiszen romos állapotú volt. A 20. században az ország egyharmadán valósult meg csupán igazi műemléki topográfia, ám ennek az adatait is frissíteni kellene. Az ismerethiányba bele van kódolva a hiba lehetősége: nincs még tíz éve, hogy egy dunántúli településen lebontottak egy barokk kori, műemlékileg ugyan nem védett, ám egyedi tetőszerkezetű kastélyt, mert nem értek össze az információk, hogy a megtartása fontos lehet. Meggyőződésem, hogy az értékes épületeket határon innen és túl többnyire nem a rosszindulat, a szándékos károkozás veszélyezteti, hanem az ismerethiány. A társadalomnak tudnia kell, melyik miért fontos. A Műemlékem.hu portál és benne a Határeset program is ezt a célt igyekszik szolgálni.

– Mi a véleményük a magyar kormány külhoni örökségvédelmi vállalásairól, illetve a Bethlen Gábor Alap, a Teleki László Alapítvány és a Miniszterelnökség által koordinált értékmentő munkáról?
– Támogatások a külföldi, magyar vonatkozású épített emlékekre korábban is voltak, de erről az egykori OMVH (Országos Műemlékvédelmi Hivatal), majd KÖH (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal) akkori elnökeit lenne érdemes kérdezni. Ám míg mondjuk a kilencvenes években fillérekből csodát lehetett tenni például Erdélyben, addig mostanra felszöktek az árak, ráadásul a szakemberhiány is jellemző. Többnyire templomok kapnak támogatást – bár ezekről én is csak a sajtóból értesülök –, amire az átlátható tulajdonjog mellett az is magyarázat lehet, hogy egy templom pusztán építészettechnikai szempontból viszonylag egyszerű szerkezet. Ha megfelelő a tető, és nem vizesedik nagyon alulról, hosszú ideig eláll megfelelő karbantartással nagyjavítás nélkül. A jelenről én is csak annyit tudok, hogy folyik a munka és eredmények is felmutathatók.

– Például?
– Jó példának én egy kisebb méretű emléket említenék, a losonci Ráday-kriptát, amit tavaly adtak át. Nagyon fontos, szimbolikus jelentőségű felújítás ez, hiszen az egykor szinte színmagyar városban, húsz kilométerre a határtól ma már alig élnek magukat magyarnak vallók. Nem szabad elfelejteni, hogy a határon túli magyar vonatkozású épített emlékek ügye nemzetpolitikai kérdés is. A felújítási programba bekerült épületeknél rossz példáról nem tudok, de amik nincsenek a közvetlen látómezőben, azoknak a helyzete gyakran elkeserítő. Én azokat az épületeket sajnálom leginkább, amelyek kutatás nélkül, ismeretlenül pusztulnak el, így azt sem tudjuk, mit veszítettünk. Ilyen lehet például a tornai Keglevich-kastély, amelyben feltehetően egy középkori udvarházat is tisztelhettünk. Három éve mindenesetre nagyon romos, szinte menthetetlen volt már. Vagy ott van a Kolozsvár-közeli Magyarsárd középkori templomromja, amely valószínűleg úgy lesz az enyészeté, hogy kutatások hiányában szinte semmit nem tudunk róla. Sajnos lehetne még folytatni.

– A szlovákiai Drnava (Dernő) mellett van egy szép ipari műemlékegyüttes, az egykori Andrássy-vasgyár, ahol a Lánchíd elemeit öntötték. Ez most egy csallóközi illető magántulajdonában áll. Miért ne lehetne megkeresni, tárgyalni vele és nemzetközi együttműködéssel, uniós forrásból egy remek ipari műemléket varázsolni belőle látogatóközponttal?
– A dernői vasgyárban még nem jártam, de az adatlapunk szerint már 1913-ban megszűnt itt a termelés. Gyanítom, az üzem felszerelését azóta többször ellopták/kirabolták/elvitték, így feltehetően ma már üresek az épületek. Mivel Szlovákia területén van, ők képesek fejleszteni, ám kérdéses, hogy milyen funkciót lehetne adni neki, illetve a látogatói bevételek mennyire tennék fenntarthatóvá. Mert egy uniós fejlesztés, sőt a műemlék-felújítások többsége olyan, mint a házasságban a mézeshetek, amit aztán követnek a hétköznapok. Azt sem tudom, bárki keresi e ezeket a tulajdonosokat a magyar állam részéről, de akár fordítva is működhetne, hogy ők próbálnak kapcsolatot felvenni a hatóságokkal. A magam részéről roppant fontosnak tartom a megfelelő, megbízható tulajdonosi hátteret, illetve a kiszámítható jogi környezetet. De hangsúlyozom, ezekben a felújításokban semmilyen szerepem nincs.

– A nem egyházi célú ingatlanok esetében sokszor bonyolult a tulajdonosi háttér, de például projektalapon fel lehetne tárni ezek hátterét, és fontossági sorrend alapján hasznosítási terveket lehetne kidolgozni. Ez nem járható út?
– A hasznosítási tervek nagyon szép dolgok, de legalább ilyen lényeges az ezt követő fenntartásra gondolni. Az épített örökségi elemek sorsa többnyire ezen szokott megbukni. Ám ezt olyan tényezők is befolyásolják, amire nem lehetünk hatással. Például Romániát 15 év alatt több millióan hagyták el, így Erdélyben is ürülnek ki a falvak. Ki fog felmenni megigazítani a cserepeket, ha mindenki nyugdíjas már a faluban? A templomoknak is ez a rákfenéje: kihal a gyülekezet. Csak helyi közösségek képesek életben tartani épített emlékeket, kell olyanokat találni, akik együtt élnek velük. Ám az is fontos, hogy ők érezzék: másnak is fontos az épületük. Sorrendet köztük viszont nagyon nehéz felállítani. Mi a fontosabb? Az építészettörténeti, történeti érték? A helyiek életében jelenleg betöltött szerep? A lehetséges turisztikai vonzerő, vagy a közösséget megtartó képesség?