Páratlan műemléki adatbázis épült civil kurázsiból

Az építészeti kincsek fenntartásához szükséges a helyi közösség, de kulcskérdés a megbízható tulajdonosi háttér is.

– Mi a véleményük a magyar kormány külhoni örökségvédelmi vállalásairól, illetve a Bethlen Gábor Alap, a Teleki László Alapítvány és a Miniszterelnökség által koordinált értékmentő munkáról?
– Támogatások a külföldi, magyar vonatkozású épített emlékekre korábban is voltak, de erről az egykori OMVH (Országos Műemlékvédelmi Hivatal), majd KÖH (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal) akkori elnökeit lenne érdemes kérdezni. Ám míg mondjuk a kilencvenes években fillérekből csodát lehetett tenni például Erdélyben, addig mostanra felszöktek az árak, ráadásul a szakemberhiány is jellemző. Többnyire templomok kapnak támogatást – bár ezekről én is csak a sajtóból értesülök –, amire az átlátható tulajdonjog mellett az is magyarázat lehet, hogy egy templom pusztán építészettechnikai szempontból viszonylag egyszerű szerkezet. Ha megfelelő a tető, és nem vizesedik nagyon alulról, hosszú ideig eláll megfelelő karbantartással nagyjavítás nélkül. A jelenről én is csak annyit tudok, hogy folyik a munka és eredmények is felmutathatók.

– Például?
– Jó példának én egy kisebb méretű emléket említenék, a losonci Ráday-kriptát, amit tavaly adtak át. Nagyon fontos, szimbolikus jelentőségű felújítás ez, hiszen az egykor szinte színmagyar városban, húsz kilométerre a határtól ma már alig élnek magukat magyarnak vallók. Nem szabad elfelejteni, hogy a határon túli magyar vonatkozású épített emlékek ügye nemzetpolitikai kérdés is. A felújítási programba bekerült épületeknél rossz példáról nem tudok, de amik nincsenek a közvetlen látómezőben, azoknak a helyzete gyakran elkeserítő. Én azokat az épületeket sajnálom leginkább, amelyek kutatás nélkül, ismeretlenül pusztulnak el, így azt sem tudjuk, mit veszítettünk. Ilyen lehet például a tornai Keglevich-kastély, amelyben feltehetően egy középkori udvarházat is tisztelhettünk. Három éve mindenesetre nagyon romos, szinte menthetetlen volt már. Vagy ott van a Kolozsvár-közeli Magyarsárd középkori templomromja, amely valószínűleg úgy lesz az enyészeté, hogy kutatások hiányában szinte semmit nem tudunk róla. Sajnos lehetne még folytatni.

– A szlovákiai Drnava (Dernő) mellett van egy szép ipari műemlékegyüttes, az egykori Andrássy-vasgyár, ahol a Lánchíd elemeit öntötték. Ez most egy csallóközi illető magántulajdonában áll. Miért ne lehetne megkeresni, tárgyalni vele és nemzetközi együttműködéssel, uniós forrásból egy remek ipari műemléket varázsolni belőle látogatóközponttal?
– A dernői vasgyárban még nem jártam, de az adatlapunk szerint már 1913-ban megszűnt itt a termelés. Gyanítom, az üzem felszerelését azóta többször ellopták/kirabolták/elvitték, így feltehetően ma már üresek az épületek. Mivel Szlovákia területén van, ők képesek fejleszteni, ám kérdéses, hogy milyen funkciót lehetne adni neki, illetve a látogatói bevételek mennyire tennék fenntarthatóvá. Mert egy uniós fejlesztés, sőt a műemlék-felújítások többsége olyan, mint a házasságban a mézeshetek, amit aztán követnek a hétköznapok. Azt sem tudom, bárki keresi e ezeket a tulajdonosokat a magyar állam részéről, de akár fordítva is működhetne, hogy ők próbálnak kapcsolatot felvenni a hatóságokkal. A magam részéről roppant fontosnak tartom a megfelelő, megbízható tulajdonosi hátteret, illetve a kiszámítható jogi környezetet. De hangsúlyozom, ezekben a felújításokban semmilyen szerepem nincs.

– A nem egyházi célú ingatlanok esetében sokszor bonyolult a tulajdonosi háttér, de például projektalapon fel lehetne tárni ezek hátterét, és fontossági sorrend alapján hasznosítási terveket lehetne kidolgozni. Ez nem járható út?
– A hasznosítási tervek nagyon szép dolgok, de legalább ilyen lényeges az ezt követő fenntartásra gondolni. Az épített örökségi elemek sorsa többnyire ezen szokott megbukni. Ám ezt olyan tényezők is befolyásolják, amire nem lehetünk hatással. Például Romániát 15 év alatt több millióan hagyták el, így Erdélyben is ürülnek ki a falvak. Ki fog felmenni megigazítani a cserepeket, ha mindenki nyugdíjas már a faluban? A templomoknak is ez a rákfenéje: kihal a gyülekezet. Csak helyi közösségek képesek életben tartani épített emlékeket, kell olyanokat találni, akik együtt élnek velük. Ám az is fontos, hogy ők érezzék: másnak is fontos az épületük. Sorrendet köztük viszont nagyon nehéz felállítani. Mi a fontosabb? Az építészettörténeti, történeti érték? A helyiek életében jelenleg betöltött szerep? A lehetséges turisztikai vonzerő, vagy a közösséget megtartó képesség?