A kapitalizmus pénzpikkelyes, szikkadt bőrén mint egy sosem halványuló tetoválás virít régtől fogva a következő igazság: a jó reklám legfőbb ismérve, hogy figyelemfelkeltő. És tulajdonképpen mindegy, hogy ezt a figyelmet miként keltjük fel. Sokféle iskola létezik – vannak például, akik a szellemességben vagy éppen a befogadó vizuális gyomrozásában hisznek –, ezek közül az egyik a puritán-primitív, amely szándékolt esetlenségével, vállalt vizuális alultápláltságával és úgy általában a kivitelezés kiáltó olcsóságának merész felmutatásával tűnik ki az agyongondolt, túldizájnolt és szétszakmázott ötletparádék közül.
Ennek az irányzatnak a legnagyobb mestere hazai földön kétségkívül Klapka György volt, aki a teljes hollywoodi látványipart és vizuális effektszektát sodorta camus-i értelemben vett mély egzisztenciális válságba, amikor az asztal alól lassú mozdulattal maga elé emelte a legendás kartonlapot a felirattal: Vámház körút 9.
Áll az ember az ingatlanos Józsa Raymond mostanában kihelyezett plakátjai előtt, és azon töpreng, vajon itt a klapkai léptek nyomán laposra taposott ösvényen merészen előrelépő kismesterről van szó, aki tettetett nemtörődömségével nagyon is számító módon a nagy előd hagyományát újítja meg, vagy mégiscsak az a helyzet, hogy ez borzasztóan amatőr és béna plakát. Hajlanánk az utóbbi értelmezésre. Miért is? Mindenekelőtt azért, mert az ember minden további nélkül venne arany ékszert egy dörzsölt zálogostól, függetlenül a reklám minőségétől. De ingatlant venni egy olyan ember segítségével, aki spórol a megfelelő grafikuson? Nos, ez már kockázatosabb döntésnek tűnik.
Hihetünk-e annak a szakembernek a lakás állapotát, a műszaki minősítést és a lakóközösség szociális jellemzőit illetően, aki hagyta valakinek, hogy olyan meggyőzően és hitelesen montázsoljon egy aktatáskányi pénzt a karjára, mintha egyetlen kegyelmi pillanatra épp Józsa Raymond közvetlen vonzáskörzetében kapcsolta volna le egy hatalmas, láthatatlan kéz a gravitációs erőt?
Ráadásul a mindenre gyanakvó fővárosi utazóközönség tagjainak fejében joggal ébred fel a gyanú: miért nem rakott meg a segítőkész ingatlanos maga egy valódi aktatáskát valódi pénzzel? Még a végén photoshopolt fizetőeszközt kapunk, ha követőinek szegődünk, ahogy arra a magyar helyesírást meglehetős avantgárd lazasággal használó szöveg biztat bennünket.
De végül is kinek árt az, ha a kis- és nagybetűk teljesen értelmetlenül, ötletszerűen következnek egy hirdetési szövegben? Az adásvételi szerződésnél majdcsak jobban figyel a plakátférfivá lényegült szakértőnk, legalábbis ezt reméljük, amikor a Plakáttal (így, nagybetűvel) szemezünk.
