„Titkosszolgák között, a párt sorfala előtt ünnepelhettük a rendszerváltást”

Poós Zoltán Étvágy az imákra című regénye kapcsán a talpig nehéz szabadságban ránk törő depresszióról.

– A regény egyik középpontja, a főszereplő életének meghatározó pillanata, 1989. július 14., Kádár János temetésének napja. Nem Nagy Imre újratemetése, nem is a köztársaság kikiáltása, hanem Kádár búcsúztatása jelenti az új élet kezdetét.
– A tizenévesek számára 1989-ben Nagy Imre újratemetése nem volt korszakzáró motívum. Fontos társadalmi eseménynek érezték, és meghatározó helyet foglal el az emlékezetkultúrában, de mégsem az ő személye szimbolizálta a korszakot, így a lezárásának sem lehetett a jelképe. A regény az akkori húszévesek szemszögéből mutatja be a rendszerváltást, akik nem sokat tudtak 1956-ról és Nagy Imre szerepéről a forradalomban, így nem lett ikonikus figura. Kádár János ezzel szemben közvetlen élményként volt jelen az életükben. Ezért is lehetett ő a korszak szimbóluma, így a rendszert az ő temetésével tudtam elföldelni.

– Az elbeszélő apja a román határhoz közeli településre, Peregre költözik, és ezzel mintha kilépne a társadalomból. A valóságban léteztek a Pereghez hasonló törvényen kívüli helyek, kívül lehetett kerülni a rendszeren?
– A regénybeli apa radikális döntést hozott, mivel jelen volt a Köztársaság téri pártház ostrománál, el akart tűnni szem elől, és ezért elment a falig, ami az esetében a román határt jelentette. És ezek az utak a valóságban is léteztek, volt kiút a rendszerből. Petri György és számos underground figura is kilépett belőle, és sok más értelmiségi választotta a passzív rezisztenciát. De az ifjúsági szubkultúrák, a beat, a rock and roll, a hippik, a csöves jelenség is kivonulás pózában tetszelgett. De persze a kívülállás szimbólumának tartott Fekete bárányok koncert is a KISZ rendezvénye volt. A korszak szinte mindenkin hagyott némi foltot. Persze el lehetett menni a falig, ahogy a regény főhősének az apja is. Dixi (Gémesi János, a kor legendás figurája, „költő, színész, filozófus, bűnöző és szent” – a szerk.) vagy a Cpg a maguk módján megtették ezt, meg is lett az eredménye. Dixi egy idő után önmagát számolta fel, a Cpg tagjai pedig börtönbe kerültek.

– A regény tele van popkulturális utalásokkal, felbukkannak a korszak ismert és kevésbé ismert zenekarai, lemezboltok, legendás albumok és klubok. Mi történt a menekülési útvonalként is szolgáló szubkultúrákkal a rendszerváltás után, megőrizték az értéküket, vagy a szabadsággal együtt elillant a különleges aurájuk?
– A kilencvenes évek elején megjelent Magyarországon is a CD formátum, nagyon jó minőségben hallhatunk zenéket, amik addig másolt kazettáról szóltak, olyan együttesek is készíthettek lemezt, akik korábban nem, sokkal több mindenhez hozzájuthattunk legálisan is. Ott álltunk a talpig nehéz szabadságban, és mégis szinte minden hiányzott. Magunkra voltunk hagyva, eltűnt a kívülállás közösségépítő ereje. A rendszerváltás után mindenki üzletelni kezdett, először a KGST-piacon, az aluljárókban, aztán lemez- vagy könyvkiadót indított, reklámügynökséget alapított, megjelentek a tetoválószalonok, a jófej fiúk közül volt, aki disztribútor lett, prémium divatmárkákat hozott be, mi pedig hirtelen ott találtuk magunkat egy versenyhelyzet közepén, ahol már nemcsak az számított, hogy tehetséges vagy-e, hanem az is, hogy mennyire vagy talpraesett. Sokan képtelenek voltak felvenni a ritmust, a verseny sokkolta és ledermesztette őket, és ez az állapot az ezredfordulóig is eltartott. Miközben intézményesült az ellenkultúra (például a Sziget), kiüresedtek az egykori kapcsolatok. Amíg korábban a szubkultúrák közösségében találtuk meg az identitásunkat, a rendszerváltás után már nem lehetett senkire mutogatni. Hirtelen mindenki kapitalista lett, az író is, aki előtt ott állt a lehetőség, hogy akkor tessék eladni a könyveket, de nem lehetett csak néhány boltban kapni És hiába szóltak a szerződések honoráriumokról, az írók, költők nagy része az első néhány kötete után semmit nem kapott. A finom pír ugyanúgy ott maradt az arcokon, ahogy ott volt 1989 előtt is. A piaci helyzet egyik pillanatról a másikra védtelenné, kiszolgáltatottá tette az alkotók nagy részét, hiszen nem adták el tízezer szám a könyveket.

– Ezért is hiányzik fájóan a katarzis?
– A kilencvenes választásokig mindenkit vitt a lendület, utána viszont fél év is elég volt a kijózanodáshoz. Vártuk, hogy történjen valami, de semmi nem történt. Legálisan vehettünk gázspray-t, és nem kellett Bécsbe menni Perfecto bőrdzsekiért. Rendben, rajtad a dzseki, a zsebedben a gázspray, simogathattad az első CD-det, de mi változott? Fáztunk a hideg utcákon, a Fekete Lyuk előtti macskaköves úton, és idegesen nyomkodtuk a KO-Gas spray palack kupakját. Annyi történt, hogy megszűnt a régi világ nyomasztóan rideg biztonsága, és immár a piaci viszonyok között kellett helytállni. A bérházak szürke falának néhány négyzetméterét rózsaszínre festették, ráírták, hogy delicatesse, ahol megvehettük ugyanazt a Diana sósborszeszt. Igaz, már árultak Johnnie Walker whiskyt is, ami ott mosolygott a pénztárosok feje mögött, de megfizethetetlen volt.

– Ebben a kijózanodott, kiábrándult állapotban kereshetjük a megosztottság gyökereit is?
– Nemcsak a politikai ideológiák, de az értelmiségi pozíciók mentén is megosztottá váltunk. Erről alig beszélünk, pedig ezen a téren ugyanúgy kialakultak a frontok. Voltak, akik ragaszkodtak a klasszikus értelmiségi életformához, és velük szemben megjelentek azok, akik megpróbáltak érvényesülni a piaci viszonyok között. Ha igazán ügyesek voltak, tanácsadókká váltak telekommunikációs cégeknél, de az értelmiségeik zöme lecsúszott, és nem tudta már megvenni a kortárs magyar irodalmat sem. A végzős bölcsészek egy része elment tanárnak, a másik részük reklámügynökségekhez ötször akkora fizetésért. Ebben persze ott volt a dilemma, hogy miként lavírozz a szerepek között, hogy meg is tud venni a Dosztojevszkij-összest, de el is tudd olvasni. Ennek a megosztottságnak a mai napig érezzük a hatását.

– A regény címét az Olykor egy szikra is című verséből kölcsönözte, amely az 1962-es battonyai gázkitörésnek állít emléket. Ahogy a gáz fékezhetetlen erővel tört a felszínre, a városban, ahol „évről évre kevesebb a ministráns, kevesebben keresztelik meg gyermekeiket, egyre többen hagyják magukra a szülőket”, „hirtelen étvágy lett az imákra”. A rendszerváltás is egy apokaliptikus pillanat volt, amelynek következményeit csak imákkal vészelhetjük át?
– A rendszerváltás bizonytalan eufóriáját azonnal felváltotta a kiábrándulás, ami sokaknak olyan lehetett, mintha kirakták volna őket a vibráló káoszba, a Semmi nagykörútjára. Miközben a 18-20 éves fiataloknak lelkesen ünnepelnie kellett volna a szabadságot, inkább lementek a Fekete Lyukba. Ekkor majdnem annyi melankolikus sláger született, mint a húszas években, csúcson volt a dark szubkultúra, mindenki feketében járt, és azt dúdolta egy körúti peepshow bejáratát bámulva, hogy „az öngyilkos vágyak nem beszélnek félre, kihajolva az ablakon, zuhansz le a mélybe”. Érdekes kérdés lehet a szociológusok számára, hogy miért épp ez a szubkultúra reprezentálta az új korszakot. Vajon csak egy divathullám ért el bennünket, vagy a rendszerváltás környéki szubkulturális halálvágy összefüggött azzal, hogy hirtelen mindenkiről mértéket vettek, hogy az élet olyan lett, mint egy soha véget nem érő két ünnep közötti vizsgaidőszak szilveszteri buli nélkül? Ebben az időben jelentek meg ipari méretekben az új kábítószerek is, hatalmas technológiai változáson esett át a hazai drogpiac, lemezboltokban is vehettünk LSD-t. Ez is izgalmas egybeesés. Az ifjúság egy részének a reakciója a rendszerváltásra a totális nihil volt. Az eufória helyett a drogokhoz menekültek, ami aztán ellenreakcióként a partizás diszkóinfernójában kapott újabb dimenziókat 1995 körül, illetve ebben az időben, 1997 őszén indult el a két bulvártévé, amik olyanok voltak, mint valami mérgezés, felmérhetetlen károkat okozva az ország önbecsülésében.

– Különleges viszony fűzi a múlt rekvizitumaihoz. A Szivárvány áruház, a Szivárvány nagyáruház és az Állami áruház című köteteiben a szocializmus ikonikus tárgyait gyűjtötte össze a vetkőzőstolltól a Polimer kazettán és az autóskártyán át a Márka meggyig. Sok ezek közül a retrohullámban mára ismét jelentést nyert. A tárgyak mellett mást is őrizgetünk a múltból?
– A reflexek megmaradtak. Köztudomású, hogy Magyarországon sosem jött létre erős, magabiztos polgári réteg, amely mintául szolgálhatott volna azok számára, akik a polgárság felé tartanak, és nem találtak megfelelő mintát a politikai közösségek sem. A reflexeinkben őrizzük ezt a múltat. Ha rendőrt látok, automatikusan a zsebemhez nyúlok, hogy vajon nálam van-e a személyim. Kamaszként folyton igazoltattak, csak azért, mert fel volt nyírva a hajam, bőrdzsekit hordtam és nyakig begombolt ingeket viseltem. Ha bementem egy kisváros buszállomásának büféjébe, hogy vegyek egy rántott húsos zsömlét, a Leo jégkrémes hűtőpult mögül azonnal előugrott egy önkéntes rendőr, és az irataimat kérte. Viszont 1990 után már senkit nem érdekelt, hogy néztél ki, a rendőrök is elbizonytalanodtak, hogy mit lehet nekik és mit nem.

– Kemény István Lúdbőr című, tavaly megjelent esszékötetének borítóján egy fénykép látható. A szerző és későbbi felesége, Szirmay Ágnes mellett Kun Árpád és ön ülnek a Parlament lépcsőjén 1989. október 23-án, a köztársaság kikiáltásának napján. A Bartis Attila készítette kép nem az önfeledt örömről tanúskodik. Elmúlt csaknem harminc év, sokszor elővették közben a fotót?
– Tudtuk, hogy létezik ez a felvétel, de hosszú ideig nem láttuk. Amikor aztán évek múlva előkerült, már finom nosztalgiával tudtuk szemlélni az akkori önmagunkat. Kemény István talán a negyvenedik születésnapjára kapta meg Bartis Attilától, és azon a példányon kívül, ha jól tudom, nem is létezik több. Számomra a rendszerváltás legszebb vagy legigazabb pillanata a köztársaság kikiáltása utáni délutáni házibulink volt. Minden más körülöttünk szerencsétlennek tűnt. Át akartunk élni valamit, be akartuk szívni a történelem levegőjét, de csak ügyetlenkedésbe futottunk. Nagy Imre újratemetése gyászszertartás volt, Kádáré egy nyomorult közjáték, akkor legalább a köztársaság kikiáltása legyen euforikus, gondoltuk. És mi történt? Szűrös Mátyás beolvasott egy szöveget, mi pedig a titkosszolgák között és a párt sorfala előtt ünnepelhettük a rendszerváltást. Olyan volt az egész, mint amikor kapunk egy ajándékot, és rajta felejtik az árcédulát, hogy tudjuk, mibe került. Nos, nagyon sokba.

– És ennyi idő elteltével már nem is lehet bepótolni az elmaradt katarzist, felülírni az öngyilkos vágyakat, a dáridós dagonyát és a megosztottságot?
– Nem látok esélyt arra, hogy Magyarország végletes megosztottsága megváltozzon. Örökké háborús pszichózisban élünk, permanens hidegháborúban. Nem hiszem, hogy élménnyé tudnánk tenni bármit a rendszerváltásból. Ez az egész csak megtörtént velük, nem voltunk alakítói. 1760-ban Kolberg városa emlékérmet veretett annak örömére, hogy megszabadultak az orosz megszállástól. Az éremre ezt az Ovidius-idézetet vésték: „Olyan esemény, mintha kitalált lenne.” Ez jut eszembe a rendszerváltásról, de mindezek ellenére azt mondom: mégis jó, hogy ez valahogy megtörtént.