Várszegi Asztrik: A történeti ismeret nem ítélet, nem ujjal mutogatás

Szentek és együttműködők – a bencés rend 1945 és 1990 közötti történetéről szóló kötet bemutatóján jártunk.

Tagadás, önfelmentés, mások hibáztatása: a pszichológusok szerint ilyen és hasonló egérutakra előszeretettel lépünk, ha meg akarjuk kerülni vagy el akarjuk odázni a saját sorsunkkal, tetteinkkel, vétkeinkkel való szembenézést. Így lesz a múltunk súlyos béklyó. A történelmi múlt feldolgozásánál sem megy ez másképp: évtizedek, néha évszázadok kellenek hozzá, hogy az érdekek, indulatok és mítoszok szövevényén túl egyre tisztábban láthassuk, mi miért és hogyan történt.

Mindehhez persze őszinte szándék és elegendő idő is szükséges. A magyarországi bencés rend törekszik az igaz számvetésre: a pannonhalmi főapátság kezdeményezésére az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Magyar Nemzeti Levéltár és a főapátsági levéltár munkacsoportot hozott létre, hogy földolgozzák a rend 1945–1990 közötti történetét. Eddig 2016 februárjában és 2017 márciusában számoltak be konferencián a kutatásaik eredményéről – az első konferencia tanulmányainak bővített, szerkesztett változata most könyv alakban is megjelent. A Bencések Magyarországon a pártállami diktatúra idején I. című kötetet a magyar kultúra napján mutatta be Balogh Margit egyháztörténész a Magyar Nemzeti Levéltárban.

„A posztkommunista országokban rákérdeztek az egyházak diktatúrában eltelt idejére, szentekre és együttműködőkre egyaránt. Többnyire számonkérő, a realitásokat nélkülöző, igaztalan ítéleteket formáltak, amelyek adott esetben felhasználhatók az egyház, a szerzetesrendek ellen. Történtek komoly árulások, melyek sok szenvedést zúdítottak a többi keresztényre, esetleg az egyház közösségeire. Ezek mellett nem lehet hallgatva elmenni. Emiatt kell hangsúlyoznunk, hogy a történeti ismeret nem ítélet, nem ujjal mutogatás, még akkor sem, ha valós bűnökről és bűnösökről beszélünk” – olvashatjuk Várszegi Asztrik leköszönő főapát előszavában. Tizenhárom tanulmányban tekinti át a könyv a magyarországi bencés rend irányításának XX. századi történetét, a rend oktatómunkáját, a szerzetesi gyűjtemények, műkincsek sorsát. Megtudhatjuk belőle azt is, a pannonhalmi szociális otthon minek köszönheti a Jezsuita Köztársaság becenevet.

Ugyan a kötetet nem uralja a Rákosi-diktatúra korszakának taglalása, ám sok minden kiderül belőle a rend 1950 utáni ellehetetlenítéséről. Így Mikó Zsuzsanna tanulmányának köszönhetően az egyik legszomorúbb pannonhalmi történet is szerepel benne, Vaszary Gábornak (aki nem azonos a Monpti írójával) és diáktársainak a kémpere. A szovjetek 1951 augusztusában ausztriai megszállási övezetük területén őrizetbe vették, majd átadták őket a magyar szerveknek. És mivel az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) kihallgatásain „bevallották”, hogy Ausztriában és Németországban olyan összejöveteleken vettek részt, ahol „népidemokrácia-ellenes politikai megbeszéléseket” tartottak, politikai, gazdasági és katonai kémadatokat adtak át e két országnak, Münchenben hathetes kémiskolát végeztek el; és különben is, származásuk és neveltetésük következtében „ellenségei a fennálló társadalmi rendszernek” – kettejüket, Vaszary Gábort és Jezerszky Ottót 1952 októberében kivégezték. Ám hogy mennyit fordulhat a világ akár két év alatt is, azt jellemzi Pázmány Gézának és társainak az ügye, akiket hűtlenséggel, kémkedéssel és a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló bűntettel vádoltak meg 1954 májusában. A vádak között különösen veszélyes tényezőként emelte ki az ügyészség a cserkészmozgalom megszervezését, mondván, annak célja fegyveres felkelés kirobbantása volt.

Ezeket a történeteket olvasva kitűnik a szovjet sablon, ám tévedünk, ha azt hisszük, Moszkva állt minden magyarországi rémtörténet mögött. − Én magam kutattam moszkvai levéltárakban is, eredeti források tucatjait olvastam végig, elsősorban Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek élettörténetének feldolgozása miatt – mondta lapunknak Balogh Margit egyháztörténész. − Mindszenty esetében arra a következtetésre jutottam: eltúlozzuk a szovjet befolyásolás mértékét. Én azt mondom: ne hárítsuk át a felelősséget a szovjet kommunistákra, a hazai kommunistáink, az ő elvbarátaik és az ő cselekedeteik felelősek azért, ami nálunk történt. 1948-ban Sztálinnál Rákosi Mátyás még megtűrt személy volt, csak később fogadta kegyeibe, 1949 tavaszán, a Rajk-per előkészítése idején, aminek a forgatókönyvét már valóban egyeztették a szovjetekkel. Mindszenty esetében ez még nem volt igaz. A kommunista párt vezetői életük sok évét a Szovjetunióban töltötték, ott látták azt is, hogyan bánjanak az egyházakkal. Nem kellett a direktívákat írásban rögzíteni, elég volt a minta ismerete, annak követése. De ne feledjük, a magyar történelem egészétől sem idegen a koncepciós per: ha a hatalom valakit félre akart tenni, hol gusztustalanabbul, hol enyhébben, de élt hasonló eszközzel. Csak míg Rákosi idejében mondhatni bunkósbottal közlekedtek, később inkább az adminisztratív eszközökkel való ellehetetlenítés volt jellemző. Nem tudom, melyik a veszélyesebb: a bunkósbotot legalább jól látni, a fűben sikló mérges kígyót kevésbé.