Várszegi Asztrik: A történeti ismeret nem ítélet, nem ujjal mutogatás

Szentek és együttműködők – a bencés rend 1945 és 1990 közötti történetéről szóló kötet bemutatóján jártunk.

Ugyan a kötetet nem uralja a Rákosi-diktatúra korszakának taglalása, ám sok minden kiderül belőle a rend 1950 utáni ellehetetlenítéséről. Így Mikó Zsuzsanna tanulmányának köszönhetően az egyik legszomorúbb pannonhalmi történet is szerepel benne, Vaszary Gábornak (aki nem azonos a Monpti írójával) és diáktársainak a kémpere. A szovjetek 1951 augusztusában ausztriai megszállási övezetük területén őrizetbe vették, majd átadták őket a magyar szerveknek. És mivel az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) kihallgatásain „bevallották”, hogy Ausztriában és Németországban olyan összejöveteleken vettek részt, ahol „népidemokrácia-ellenes politikai megbeszéléseket” tartottak, politikai, gazdasági és katonai kémadatokat adtak át e két országnak, Münchenben hathetes kémiskolát végeztek el; és különben is, származásuk és neveltetésük következtében „ellenségei a fennálló társadalmi rendszernek” – kettejüket, Vaszary Gábort és Jezerszky Ottót 1952 októberében kivégezték. Ám hogy mennyit fordulhat a világ akár két év alatt is, azt jellemzi Pázmány Gézának és társainak az ügye, akiket hűtlenséggel, kémkedéssel és a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló bűntettel vádoltak meg 1954 májusában. A vádak között különösen veszélyes tényezőként emelte ki az ügyészség a cserkészmozgalom megszervezését, mondván, annak célja fegyveres felkelés kirobbantása volt.

Ezeket a történeteket olvasva kitűnik a szovjet sablon, ám tévedünk, ha azt hisszük, Moszkva állt minden magyarországi rémtörténet mögött. − Én magam kutattam moszkvai levéltárakban is, eredeti források tucatjait olvastam végig, elsősorban Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek élettörténetének feldolgozása miatt – mondta lapunknak Balogh Margit egyháztörténész. − Mindszenty esetében arra a következtetésre jutottam: eltúlozzuk a szovjet befolyásolás mértékét. Én azt mondom: ne hárítsuk át a felelősséget a szovjet kommunistákra, a hazai kommunistáink, az ő elvbarátaik és az ő cselekedeteik felelősek azért, ami nálunk történt. 1948-ban Sztálinnál Rákosi Mátyás még megtűrt személy volt, csak később fogadta kegyeibe, 1949 tavaszán, a Rajk-per előkészítése idején, aminek a forgatókönyvét már valóban egyeztették a szovjetekkel. Mindszenty esetében ez még nem volt igaz. A kommunista párt vezetői életük sok évét a Szovjetunióban töltötték, ott látták azt is, hogyan bánjanak az egyházakkal. Nem kellett a direktívákat írásban rögzíteni, elég volt a minta ismerete, annak követése. De ne feledjük, a magyar történelem egészétől sem idegen a koncepciós per: ha a hatalom valakit félre akart tenni, hol gusztustalanabbul, hol enyhébben, de élt hasonló eszközzel. Csak míg Rákosi idejében mondhatni bunkósbottal közlekedtek, később inkább az adminisztratív eszközökkel való ellehetetlenítés volt jellemző. Nem tudom, melyik a veszélyesebb: a bunkósbotot legalább jól látni, a fűben sikló mérges kígyót kevésbé.