Mindig meglepő tapasztalni, hogy az olasz filmgyártás milyen erősen visszaesett (főleg mennyiségét tekintve) az elmúlt harminc évben. Míg a neorealizmus, majd a hollywoodit másoló sikerfilmek tömkelege számtalan alkotónak adott lehetőséget arra, hogy kibontakoztathassa képességeit, a jelenben már egyre kevesebb, nemzetközi szinten is említésre méltó talján mű készül. Ráadásul az aranykor nagy zsenijeinek (akár a művész-, akár a zsánerfilmeket nézzük) többsége már nincs is közöttünk (elég csak Antonionira, Fellinire, Leonéra vagy Fulcira gondolni), helyükbe lépni pedig csak kevesek tudtak.
Ebből a szempontból viszont érdemes azokra a filmesekre figyelnünk, akik még köztünk vannak, mint például a még 2017-ben is filmmel jelentkező, lassan a 90-hez közelítő Taviani testvérek, esetleg a már visszavonultan élő Bernardo Bertolucci vagy a mai napon 95. életévét betöltő Franco Zeffirelli.
Zeffirellit általában illik a nagy olasz rendezők közé sorolni, bár életműve igazán sosem volt annyira egyöntetűen kedvelt és elfogadott, mint mondjuk Pasolinié vagy Fellinié. Tény, hogy az 1923. február 12-én született Zeffirelli sokkalta nagyobb sikereket ért el színházi berkeken belül.
Élete és pályafutása mindenesetre igencsak kalandosnak és kanyargósnak mondható. Házasságon kívüli gyermekként jött a világra Firenzében, édesanyját fiatalon elvesztette, így néhány idős angol hölgy nevelte fel. Építésznek tanult, ám az egyetemen amatőr színielőadásokat rendezett, amelyekre felfigyelt Luchino Visconti, s felkérte őt, legyen a rendezőasszisztense (a Vihar előtt, a Szépek szépe és az Érzelem című filmeken dolgoztak együtt). Ezt követően más alkotókkal (Roberto Rossellini, Vittorio De Sica) is munkakapcsolatot alakított ki, ám a tapasztalatait mégsem kamatoztatta azonnal, inkább visszatért a színház világába, ahol megújította a korszerűtlen operarendezést, emellett pedig kiélte Shakespeare iránt rajongását is, feladatának tekintve, hogy közelebb hozza az angol szerző műveit a jelen nézőihez.
Ezen küldetését aztán a mozivásznakon is folytatta, hiszen az 1958-as Kemping című vígjátékot követő, közel tízéves kihagyás után A makrancos hölgyet forgatta le, amely zajos sikert aratott, köszönhetően a két főszereplőnek, Richard Burtonnek és Elizabeth Taylornak. Elismertségét tovább fokozta Rómeó és Júlia-adaptációja, amelyben törekedett arra, hogy a címszereplőkkel nagyjából egykorú színészek játsszák a szerelmeseket (bár a kezdeti szakaszban felmerült, hogy Paul McCartney formálja meg Rómeót). Ez persze jogi problémákat is felvetett, hiszen a 15 esztendős Olivia Hussey egy jelenetben félmeztelenül szerepel, amelyhez külön engedélyt kellett szerezni. Érdekesség, hogy a színésznő végül a film londoni premierjén nem vehetett részt, mivel 18 éves kor alatt nem nézhetett meg meztelenséget is tartalmazó alkotást.
A rendező ezt követően az Assisi Szent Ferenc életét feldolgozó Napfivér, Holdnővérrel jelentkezett, amely megosztotta a kritikusokat és a nézőket is. A kezdeti sikerek innentől kezdve egyre inkább elkerülték Zeffirellit, akinek műveit egyre többször jellemezték giccsként (bár a Jane Eyre, a Tea Mussolinivel vagy a Mel Gibson főszereplésével készült Hamlet a jobban sikerült alkotások közé sorolható), viszont operafilmjeit (Traviata, Bajazzók, Parasztbecsület, Otello) komoly elismerések övezték. Utolsó filmjét 2002-ben mutatták be: a Mindörökké Callas a díva utolsó éveinek részben fiktív eseményeit dolgozza fel.
Magánéletéről viszonylag keveset lehet tudni. Ő maga 2006-ban megjelent önéletrajzi könyvében vallotta be homoszexualitását, és hogy Viscontival is kapcsolatba bonyolódott az Érzelem forgatásán. Két fiút is örökbe fogadott, egyikük épp a közelmúltban kelt apja védelmére, akit azzal vádolt meg egy színész, hogy a rendező az Egy apáca szerelme forgatása közben szexuálisan megkörnyékezte őt. Az idős Zeffirelli tavaly nyáron tüdőgyulladás miatt a kórházat is megjárta, éppen akkor, amikor Firenzében megnyílt a róla elnevezett és hagyatékát őrző múzeum és kulturális központ. Dario Franceschini kulturális miniszter akkor „az olasz művészet és szépség nagykövetének” nevezte a rendezőt.
