A magyar olajmezőkből nem lesz pénz a hatalmas múzeumokra

Mélyi József művészettörténész a Liget-projektről, a stadionokat benövő gazról és a megfordított folyókról.

– A Városliget jövőjéről szóló egyik szakmai fórumon úgy fogalmazott, szeretné, ha Baán László miniszter lenne, hiszen abban az elképzelt pozícióban bölcsen döntve megakadályozná a Liget-projekt megvalósítását.
– Nagyra tartom Baán Lászlót azért, amit a Szépművészeti Múzeumban létrehozott, ezt valószínűleg az utókor is becsülni fogja majd. A Liget-projekt esetében azonban már egyáltalán nem vagyok biztos az utókor pozitív ítéletében. Úgy vélem, hogy már az elejétől kezdve annyi politikai, gazdasági és egyéb kompromisszumra kényszerült, hogy egyáltalán nem érte meg belevágni. A 20. századi magyar történelemből számtalan hasonló példát idézhetünk, amelyek felett mindig az utókor mondott véleményt. Kodály Zoltán esetében nem kérdés, hogy megérte kompromisszumokat kötni, hiszen a zene a kommunizmustól függetlenül épült be az iskolai oktatásba, a végeredmény így elvitathatatlanul pozitív. Azonban arra alapozni egy kulturális beruházást, hogy Orbán Viktor a Várba akar költözni, és emiatt lehetőség nyílik a múzeumépítésre, már a kiindulásakor is jól láthatóan elhibázott döntés. Egy ilyen célért nem éri meg kompromisszumokat kötni.

– A korábban Baán László tanácsadójaként dolgozó György Péterrel az Élet és Irodalom, illetve a Magyar Narancs hasábjain vitázott a Liget-projektről. György Péter írásaiban amellett érvelt, hogy a múzeumok közötti térben a politikától függetlenül létrejöhet szakmai párbeszéd, míg ön ugyanezt a teret légüresként jellemezte. Nem lát rá esélyt, hogy a felépülő új múzeumokban a szakmaiság felülírja a politikai akaratot?
– György Péter szerint megéri mindaz, amit Baán László csinál, mert a múzeumok felette állnak a politikai kompromisszumoknak. Szerintem azonban ezek a magasztos szempontok felőrlődnek menet közben. Elképzelhető az is, hogy a múzeumok csodálatosan működnek majd és beváltanak minden ígéretet, ám ha elkezdünk számolni, megnézzük, hogy a muzeológia hogyan jelenik meg az oktatásban, mennyi pénzt fordítanak az utánpótlásra, és milyen jövőképeket rajzolnak fel aktuálisan, akkor arra jutunk, hogy a siker esélye borzasztóan kicsi. A jövő valószínűségekből épül fel, így jelen pillanatban még mindenre van esély, akár arra is, hogy a magyar válogatott világraszóló eredményeket ér el fociban. Csak nem túl nagy.

– A labdarúgás kapcsán gyakori vád, hogy a stadionépítés elfedi a sportág valódi problémáit. A Liget-projekt esetében valami hasonlót láthatunk?
– A koordinálatlanság miatt valóban ebbe az irányba tolódik a beruházás. A múzeumi rendszer átalakítása nem ördögtől való gondolat, de sajnos a Liget-projekt előkészítetlen és átgondolatlan lépései semmilyen érdemi változást nem hoznak. Az ötletszerűen felbukkanó újabb és újabb terveket látva egyre kevesebb az esély arra, hogy ezek majd egy korszerű rendszerbe illeszkednek. Ennek hiányában pedig mindegy, milyen lesz majd például az Új Nemzeti Galéria, hiszen azt is elnyeli a posvány, ahogy a stadionokat is benövi majd a gaz. Nem hiszem, hogy bárki elgondolkodott azon, hogy ez az óriási múzeumi konglomerátum hogyan lesz majd fenntartható. Mintha egy négytagú család hirtelen kitalálná, hogy bár a bevételük nem változott, mindannyian vesznek maguknak egy-egy gyönyörű új házat, amit gyorsan be is bútoroznak. Nincs rá pénzük, de vesznek fel hitelt, mert a jövő úgyis szép lesz. Nagyjából erről szól a Liget-projekt.

– Mit kellett volna másként csinálni?
– Ha ez egy rendszerszerűen végiggondolt, alaposan kidolgozott projekt lenne, akkor már az elején feltették volna maguknak a kérdést, hogy harminc év múlva milyen múzeumokra van szükség, illetve hogy milyen szakemberek kellenek majd, akik működtetik az intézményeket. Ennek nyomát sem látjuk. A muzeológia nem része az iskolai oktatásnak, és nem történtek lépések ennek megváltoztatására, így pedig nehéz bármilyen jövőképről beszélni a Liget-projekt kapcsán. Megfelelő alap hiányában Baán László terve valószínűleg halálra van ítélve. A csodára várunk, ami azonban ritkán következik be.

– A nemzetközi múzeumi életben találunk példát a Liget-projekthez hasonló méretű beruházásokra?
– Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy nyugaton a múzeumi boom, amely az építkezések mellett a szakma elméleti oldalára is komoly hatással volt, 2008-ra lecsengett, a válság hatására megváltoztak a gazdasági preferenciák, és világossá vált, hogy nem lehet minden pénzt erre a területre pumpálni. Ma már jól látszik, hogy a múzeumi terület mögött nincs olyan elméleti, gazdasági és politikai erő, ami fenn tudná tartani a korábbi növekedést, így például Nyugat-Európában mindenhol biztonsági játék folyik, gigaberuházások helyett többnyire inkább felújítanak, átalakítanak. És létezik ezzel szemben a másik modell, ahol megvan a politikai akarat, és szinte végtelen mennyiségű pénz áll rendelkezésre a folyamatos építkezéshez. Azerbajdzsánban, Abu-Dzabiban, Kínában a korábbi európai minták alapján újabb és újabb múzeumokat hoznak létre. Mi ezt a két modellt kombináljuk egymással nagyon ügyetlenül. Hiszen nekünk közel sincs annyi pénzünk, így csak a jövőből tudunk lecsípni, önmagunktól veszünk hitelt. És a magyar olajmezőkből nem lesz akkora bevételünk, hogy fenntartsuk a hatalmas múzeumainkat.

– Akkor marad a politikai reprezentáció tere a múzeumi negyed?
– Van erre is lehetőség, a múzeum azonban egy nagyobb tőkesúllyal rendelkező intézmény, működése hosszú távon felülírja a pusztán politikai reprezentációt. A baj csak az, hogy a pragmatikus szempontok még a szakmaiságot is felülírják. Amikor ott állnak majd a pompás múzeumi tereink, amelyeket be kell fűteni, akkor már nem számítanak a politikai érdekek vagy a szakmaiság.

– Elszakadva kicsit a Ligettől, merre tart a múzeumi szakma jelenleg, milyen lesz a jövő múzeuma?
– Azokban az országokban, ahol komoly hangsúlyt fektetnek a jövőkutatásra, születtek tanulmányok arra vonatkozóan, hogy milyenek lesznek a múzeumok ötven év múlva, milyen hatása lesz a technikai fejlődésnek az intézményekre, és hogyan lehet majd megszólítani a jövő közönségét. Ezek persze csupán tapogatózások, ám két irány mégis egyértelműen kirajzolódik belőlük. Az egyik szerint a múzeum szorosan kapcsolódik majd az oktatáshoz, a másik pedig a kisebb közösségek célzott megszólításában látja az intézmények szerepét. Mindebből Magyarországon jelenleg semmit sem látni, a múzeumok szinte egyáltalán nincsenek jelen az oktatásban, a pénzt a vizuális nevelés megerősítése helyett a monumentális épületekbe ölik bele.

– Közéleti írásainak visszatérő témája a köztéri szobrok helyzete. Az egyre csökkenő színvonal mellett nem gondozzuk az emlékezetkultúránkat, fogalmazott többször. Ennek a gondatlanságnak milyen hatása lehet a múzeumokra, amelyek elvben az emlékezet megőrzését is szolgálják?
– A köztéri szobrokat manapság gyors, átgondolatlan döntések eredményeként szórják ki a városokban, kihagyva a folyamatból a társadalmi konszenzushoz szükséges intézményeket. Ugyanígy a múzeumépítés kapcsán is, ha elmarad a szakmai konzultáció, ha egyszerűen megkerülik a korábban érvényes jogot, az addigi intézményes rendszert, és kimetszenek egy darabot a városból, akkor ott bármit megtehetnek, hiszen nincs semmiféle kontroll, ami gátat szabhat a beruházásnak. Létrehozták a Városliget Zrt.-t, amely a minisztérium és a lakosság bevonása nélkül dönt a Liget jövőjéről. Jelenleg valóban nagyon egyszerűnek tűnik a dolog, az aktuális döntéseknek azonban a jövőben isszuk majd meg a levét. Ha egy megfelelő politikai érdekrendszerben az éppen megfelelő helyen lévő ember kitalál valamit, azt jelenleg meg is tudja valósítani szakmai és társadalmi kontroll nélkül. Ha be akar költözni valahová, és a múzeum útban van, akkor gond nélkül ki lehet rakni egy évtizedek óta ott működő intézményt. Ez pedig puszta erőszak, hiszen eltépi egy finom, organikus rendszer szálait. Mintha egy erdőt akarnánk áttelepíteni máshová úgy, hogy nem végzünk talajvizsgálatot előtte. Eldöntjük és megvalósítjuk, hatalmas károkat okozva ezzel. Amik nem jelentkeznek azonnal, hiszen a fák még élnek egy darabig, de hosszú távon az erdő visszavonhatatlanul megváltozik. Magyarországon ma vadkertészkedés folyik, aminek a vége hasonló lesz, mint amikor a Szovjetunióban meg akarták fordítani a folyók irányát.

– A múzeumok kapcsán többször előkerült párhuzamként a stadionépítés. Írásaiban gyakran mutatja be a kultúra és sport váratlan találkozásait. A politikai prioritások ma egyértelműnek tűnnek, de vajon a sport helyzete valóban kedvezőbb, mint a kultúráé?
– A sportban is azt látom, hogy egy álomképből kiindulva metszik át a terület hajszálereit. Ez a módszer nagyon hasonlít a múzeumi rendszer átalakítására. Tervek, koncepció és szakmai konzultáció nélkül elindítják a folyamatokat, aztán lesz, ami lesz. Mintha nem lennének tisztában vele, hogy egyetlen apró változtatás is hatással lehet a társadalmi rendszer egészére. Ha az egyik ponton megmozdítanak valamit, minden más is mozdul vele. Ezért kellene ismét lassú, megfontolt lépésekkel a józan észre hallgatva intézményesen építkezni. Úgy talán átlátnák a rendkívül bonyolult rendszer finom kapcsolódásait, és rájöhetnének, hogy milyen mozdulattal okoznak károkat, és melyek vezetnek eredményre. Józanság helyett ma azonban csak erőszakot tapasztalunk. Kitépik azokat a gyökereket, amelyek nagyon nehezen nőnek újra.