A nyolcvanas évekbe utaztatta vissza budapesti közönségét a korszak sztárja

A Spandau Ballet 30 évvel ezelőtt a legnagyobb sztárok közé tartozott, egykori énekese most a Dürerben koncertezett.

Hát nagyjából ilyen egy előzményekkel rendelkező zenekar énekesének a produkciójára nem tudtam nem szkeptikusan készülni. Hadley és hattagú zenekara nagyjából 9 óra magasságában lépett a színpadra, és nem is sokat teketóriázva belekezdett Bowie-nak a Life on Mars című nótájába, amibe – az idők során jócskán megemberesedett – Hadley olyan elementáris erővel szállt be, hogy majdnem leesett a hajam. Az énekes hangja az idők alatt szinte semmit sem változott, a régi koncertfelvételeket a napokban újranézve szinte ugyanaz az ember köszönt vissza rám, akit már 1992-ben is csak az MTV Greatest hits című adásában hallhattam leginkább. Fantasztikus lehetett a nyolcvanas évek elején olyan zenekarokkal versengeni a sikerért, mint a Depeche Mode, a Soft Cell, a Human Leauge vagy a Eurythmics. Ezeknek a formációknak akkoriban semmit sem adtak ingyen: hihetetlen munka, ötletelés, szorgalom és persze egy nagy adag tehetség is találkozott a produkcióikban. Örültem, hogy ennek a világnak legalább kis szeletét Hadley-ék a Dürerben bemutatták.

Az egész zenekaron látszott, hogy szeretik, amit csinálnak és nem egy lepattant, az egykori sikerekből ma is nyerészkedni akaró, megöregedett figura tolta a színpadon, hanem egy végtelenül szimpatikus, folyamatosan viccelődő és mosolygó sztár és csapata, aki pontosan tudja, hogy miért lett az, aki. A koncert gerince a régi Spandau-dalokra épült, elhangzott az 1980-as top 5-ös sláger a To cut, a Long story short, a Highly strung és a Round and round is. Meglepő, de Hadley-nek egész pályafutása alatt csak egy karácsonyi dalokat tartalmazó szólólemeze jelent meg, így nem ért váratlanul, hogy a Ballet-korszakból elhangzott dalok mellé befért egy Queen-kompozíció a Somebody to love is, a Stereophonics Dakota című slágeréről nem is beszélve. A koncert első részének a csúcspontja a Spandau Ballet 1986-os konceptlemezének címadó dala, a Through the barricades előadása volt, amelyben Hadley a perkás Lily Gonzalezzel duettezett. Két remek hang nagy találkozása lett az a pár perc. (Hihetetlen kísérőzenészekből meríthetnek a szigetországban az előadók, s ahogy hallottam, ebben a dologban a mai napig nincs változás.) Ezt a dalt egyébként még Császár Előd is feldolgozta – hogy csak az egyik legnagyobb hazai rajongójukat említsem.

Hadley-nek és csapatának a mai napig jól állnak a nyolcvanas évek dalai, a slágerek többsége még mai is igen jól hangszereltnek számít, s bár néha olyan érzésem volt, hogy a szegény ember Bryan Ferryje vagy Simon Le Bonja áll a színpadon, mégsem volt kínos a múltidézés, köszönhetően a jól összeválogatott zenekarnak és Hadley profizmusának is. A jól felépített műsorrendben természetesen a True és a Gold csak a ráadásban jöttek – ami azért nem meglepő, hiszen egész este mindenki erre várt, és ha ezt hallani is akarta, a katarzisig azért jó néhány kevésbé ütős slágeren vezetett az út. De megérte, abban a tíz percben minden benne volt, amit a 1980–90 zenéjében szerethettünk. A True hozta meg az este legnagyobb ovációját, előkerültek az öngyújtók, és mindenki könnyes szemmel nosztalgiázhatott pár percig. Hadley a „Viszlát, Budapest” angolos akcentussal ismételgetésével köszönt el attól az ezer embertől, akinek láthatóan bearanyozta a napját péntek este.

A látottak után csak remélni tudom, hogy még sok Hadley-hez hasonló énekest láthatunk a közeljövőben Budapesten. Ha adhatnék egy ötletet a szervezőknek, akkor a Soft Cell lenne az, hiszen ők a hírek szerint épp idén teszik le a szintit – az utolsó turnéjuk után – örökre.