Aki játszik vagy zenél, tulajdonképpen imádkozik

Bubnó Tamás, a Szent Efrém Férfikar vezetője az éneklés elsőbbségéről, a fohászkodás rugalmasságáról és a zene ősmozdulatairól.

– Az immár nyolcadik Miatyánk-koncerten a minden keresztény számára közös pontot jelentő fohászt állítják középpontba. A szakralitás által inspirált komolyzene mesterműveit egymáshoz kötve öt földrész huszonegy nyelvén szólaltatják meg az Úr imádságát. Hogy segít a zene felfedni az állandóság ezer arcát?
– Úgy, hogy ez sem más, mint játék. Az elején – mint valami szép Bábelben – közösen is elmondjuk majd a Miatyánkot, mindenki a maga nyelvén. Az a gyönyörűség, amit egy-egy nyelv hozzá tud tenni a fohász lényegéhez, a szavak hosszában vagy keménységében jelentkező különbségek épp az egységhez adnak hozzá pótolhatatlan értéket. Az etióp Miatyánk például sokkal hosszabb, mert ők beletesznek egy-két „extra” könyörgést, fordulatot is. Egyébként a dél-afrikai szutu változat sem rövid, az afrikai nyelvek talán nem sietnek annyira, boldogan elvannak az imájukkal. A Miatyánk-koncerten olyan zenéket illesztünk az imádsághoz, amelyeket részben vagy teljes mértékben ez a fohász ihletett – grúz, ószláv, latin művek, görög-bizánci és közel-keleti himnuszok mellett Bortniansky, Kodály, Liszt, Sáry, Stravinsky, Twardowski műveit.

– Február 23-án Pannonhalmán egy harmincas éveiben járó kortárs olasz zeneszerző, Alberto Schiavo Stabat Mater dolorosájának ősbemutatóját tartják a nagyböjti koncert keretében. Mitől különleges ez a darab, hogyan érhet el a „profán fülekig”?
– Alberto Schiavo teljesen ismeretlenül keresett fel tavaly. Azt írta a levelében, hogy szeretné, ha mi mutatnánk be az általa komponált Stabat matert. Épp Indiában jártunk a kórussal, amikor megkaptuk a kottát: egy goai étteremben ültünk, és mind megdöbbentünk, mert ilyet ritkán lát az ember. A műben megjelenik a középkori Stabat mater himnusz fájdalma, de benne van az ősi, gregorián, sőt órómai énekekre jellemző zenei tradíció is. Énekelni egyébként nagyon nehéz, bírni kell hangilag, agyilag és lelkileg egyaránt. A Magyar Rádió jóvoltából stúdiókoncerten már előadtuk egyszer, ott volt a szerző is, és nagy sikert aratott az előadás. Az külön ajándék, hogy a valódi, templomi ősbemutatót Pannonhalmán tarthatjuk, újra az alkotó jelenlétében, a műsort pedig az koronázza, hogy Schiavo kivételes műve mellé odatettük a világ valaha írt egyik legszebb lamentációját, Thomas Tallis Lamentatio Jeremiae Prophetaejét. Két remekmű – egy nagyon ismert és egy vadonatúj – várja tehát a közönséget a nagyböjti hangáhítaton.

– Szép paradoxon, hogy épp a zene segítheti az elcsendesedést, a befelé fordulást. Miért lehet aktuális a mondat: aki énekel, kétszeresen imádkozik?

– Éppen azért, mert a zene az egyik legfontosabb közvetítő Isten és ember között. A muzsika eredetileg nem egymás szórakoztatására jött létre, hanem elsősorban szakrális, kultikus céllal, az isteni világ számára. Yehudi Menuhin írja Az ember zenéje című könyvében, hogy az emberiség több tízezer évvel régebb óta énekel, mint beszél. Minden emberben megvannak a zenének azok az ősmozdulatai, amelyek a szakrális jelleget hordozzák. Ha csak dúdolgatunk, akkor is azokat a ritmikus „mozdulatokat” végezzük, amelyek a teremtő felé fordítanak. Az utóbbi évszázadokban a szekularizáció nyomán a szórakoztató zene felé billent a mérleg nyelve, de minden korban szükséges felismerni, milyen bődületes repertoárunk halmozódott fel a dicsőítésre.

– Arra is érvényes ez, aki nem liturgikus műveket énekel?
– Nincs jogom kétségbe vonni, hogy valaki egy popsláger éneklésével is az Isten felé tud fordulni. A probléma ezzel számomra az – és többnyire megsértődnek, ha ilyet mondok –, hogy grundjátékos nem kell a nemzeti tizenegybe. Ez alatt azt értem, hogy Istennek a legjobbat kell adnunk, a világi zenét pedig a helyén kell tudni kezelni. Beregszászon hallottam egy római katolikus atyától, hogy az Isten igényes. Ez nem azt jelenti, hogy személyválogató és ne hallgatna meg bárkit. Ugyanakkor ha lehetőségünk van (márpedig van) arra, hogy a lehető legjobbat adjuk neki, akkor így kell tennünk. Azt tapasztalom, hogy ma nem a tökéletesre törekszünk, hanem a popularitás és pasztoráció nevében számos, eddig prioritásként kezelt szempontot feladunk. A zenével is ezt tesszük, mondván, hogy Isten mindent meghallgat. De az Isten felé fordulásnak szerintem az az útja, hogy mindenki a maga ajándékai és elhivatottsága szerint abban végezzen szolgálatot, amit igazán jól tud csinálni. Én kívülről tudom a görögkatolikus liturgiát, mégsem állok oda az oltár elé misézni azt képzelve, hogy pap vagyok. Zenei szolgálattevőként is gyakorolni kell, kötelességünk folyamatosan képezni magunkat, legyünk akár kántorok, akár gitáros csapat tagjai. Felkészülten kell szolgálni és ugyanígy imádkozni is, és Istent, nem pedig magunkat helyezni előtérbe. Szent Pál szavaira emlékezve ne botránkoztassuk meg azzal a közösséget, hogy nem vagyunk elég jók.