Aki tudta, hogy a szegény ember nem élhet kurázsi nélkül

Százhúsz éve született az epikus színház megteremtője, A szecsuáni jólélek szerzője, Bertolt Brecht.

„Sokáig vele riogatták a Sztanyiszlavszkij-hívőket – fejti ki lapunknak a Karinthy Színház vezetője, Karinthy Márton. – Aztán a Sztanyiszlavszkij-módszert lecserélték Brecht elidegenítő technikájára. Később kiderült: nagyon jól megférnek egymás mellett, hiszen mindkettő csak a színházi létezés legmagasabb fokát akarja megteremteni.”

Mint a Kossuth-díjas rendező kifejti, Brechtről azt szokás mondani, hogy „hideg, kemény, kívül marad a játékon, elidegenít tőle, valamint örökké provokatívan véleményez, nézeteit pedig ráerőlteti a nézőire.” Úgy látja, mindez igaz, de nem egészen, a valódi Brecht ugyanis szerinte rettenetesen érzelmes is tud lenni, a véleményét pedig bár kendőzetlenül közli, nem fél legmélyebb érzelmeiről sem számot adni. „Gondoljunk csak Gruse függőhídon való átjutására A kaukázusi krétakörben, a néma Katrin szívszorító dobolására a Kurázsi mama és gyermekeiben vagy az öreg Galilei érzékletes és aprólékosan bemutatott szellemi leépülésére” – sorolja Karinthy. Szerinte épp attól olyan elidegeníthetetlenül brechti, hogy mindez csak „az erkölcsi megingathatatlanságának az álcája.” Legfogyaszthatóbb örökéletűje a legősibb vaudeville-ekből és a legalpáribb bohózatokból összegyúrt, mégis a legélesebben kapitalizmus- és maffiaellenes Koldusoperája, talán ezért épp ezért játsszák ezt a művét legtöbbször a világon – teszi hozzá a teátrumvezető.

Az epikus színház megteremtője ma százhúsz éve született a bajorországi Augsburgban. Gazdag polgári családba érkezett, megélhetési gondjai nem voltak: apja papírgyári igazgatóként megteremtette számára a hátteret a kitűnő előmenetelhez. A müncheni orvosi egyetemet kezdte meg, első drámáját, az expresszionizmus felé hajló Baalt pedig 1918-ban írta. Költői ereje már ekkor kiütközött, ami különös elegyet alkotott a nem finomkodó, helyenként trágár stílussal.

Leszerelése után a müncheni irodalmi közegben forgott, ahol egyre inkább a marxista baloldal nyerte el szimpátiáját. A szegény emberek világa érdekelte, rendre ide tértek vissza olyan művei, mint a Kurázsi mama gyermekei, a Koldusopera vagy épp A szecsuáni jólélek. „Senki sem hiszi el az embernek a saját nyomorúságát” – olvassuk az intést a Koldusoperában, és tanulságos résznek nem vagyunk híján a Kurázsi mamában sem: „A szegény ember nem élhet kurázsi nélkül. Különben elveszett. Már ahhoz, hogy reggel föltápászkodjék, már ahhoz össze kell szednie magát.”

Előbb a Müncheni Kamaraszínház, majd a berlini Német Színház dramaturgja lett Brecht, 1928-as Koldusoperája pedig egy csapásra meghozta számára a népszerűséget. Az Eszenyi által említett elidegenítő elemek itt már éppúgy megjelentek, mint a nézőnek kiszóló színészek vagy az előadás közben felhangzó dalok.

Hitler hatalomra kerülése után aztán menekülnie kellett, Németországban páriává vált: darabjai betiltása mellett állampolgárságát is elvették. Már emigrációban írta meg a Kurázsi mamát és a Galilei életét, illetve az Állítsátok meg Arturo Uit! című színdarabot is. A háború után feleségével az NDK-ban telepedett le, ahol saját színházat alapított. Ötvennyolc éves korában, 1956-ban szívinfarktus következtében halt meg.