Hiába, hogy ma százhúsz éve született, és már több mint hatvan éve nincs köztünk: Bertolt Brecht üzenetei mit sem veszítettek aktualitásukból. A maga idejében egyaránt ütötte a polgári és a kommunista tábor, miközben drámáiban hitelesen ábrázolta az őt körülvevő világot. És hiába volt az másik kor, helyzetleírásait ma is fájóan pontosnak érezzük, emberábrázolásai betalálnak. Iróniája elevenebb nem is lehetne. „Épp ellenkezőleg, uram, épp ellenkezőleg. A mi bíráink teljességgel megvesztegethetetlenek: nincs az a pénz, amivel meg lehetne vesztegetni őket, hogy igazságot szolgáltassanak” – olvassuk például a Koldusoperában. Ki tudja, érvényességét veszítheti-e valaha ez a mondat.
Vagy vegyük csak Brecht egyik legtökéletesebb, A szecsuáni jólélek (Jóembert keresünk) című színművét, amely a szegények kizsákmányolásának egyik örök érvényű parabolája. A negyvenes évek elején született darabot Nemes Nagy Ágnes fordította először magyarra 1957-ben, és első hazai bemutatója is ebben az évben volt, méghozzá a Katona József Színházban. A Koldusoperát pedig először a Vígszínház színpadán láthattunk, mint azt Eszenyi Enikőtől, a teátrum jelenlegi igazgatójától megtudtuk. A színész-rendező jól ismeri a drámaíró világát: az Egyesült Államokban az Egy fő az egy főt, a Pesti Színházban a Baalt, a Kispolgári nászt rendezte, s játszott A városok sűrűjében című darabban is. Gothár Péter Koldusoperájában ő volt Lucy, majd a Jóembert keresünkben Sen Te / Sui Ta.
„Nem ismerek senkit a színháztörténetből, aki hozzá hasonlóképp egyszerre lenne tökéletes költő, kritikus, drámaíró és elméleti ember” – hangsúlyozza lapunknak Eszenyi Enikő, hozzáfűzve: Brechtben nem is lehet szétválasztani ezeket. Mint mondja, a „mindig aktuális” szerző egy izgalmas színházi módszert is adott a világnak. „Ez az elidegenítés, ami rendkívül titokzatos, nehezen körülírható vagy megmagyarázható elem. Sokféleképpen lehet élni vele, a színész hangszínnel és gesztussal egyaránt kifejezheti, hogy valamiképp eltávolodik szerepétől – jegyzi meg Eszenyi. – A Jóembert keresünk című darabban ezt magam is alkalmazom a rendezői instrukció alapján.”
„Sokáig vele riogatták a Sztanyiszlavszkij-hívőket – fejti ki lapunknak a Karinthy Színház vezetője, Karinthy Márton. – Aztán a Sztanyiszlavszkij-módszert lecserélték Brecht elidegenítő technikájára. Később kiderült: nagyon jól megférnek egymás mellett, hiszen mindkettő csak a színházi létezés legmagasabb fokát akarja megteremteni.”
Mint a Kossuth-díjas rendező kifejti, Brechtről azt szokás mondani, hogy „hideg, kemény, kívül marad a játékon, elidegenít tőle, valamint örökké provokatívan véleményez, nézeteit pedig ráerőlteti a nézőire.” Úgy látja, mindez igaz, de nem egészen, a valódi Brecht ugyanis szerinte rettenetesen érzelmes is tud lenni, a véleményét pedig bár kendőzetlenül közli, nem fél legmélyebb érzelmeiről sem számot adni. „Gondoljunk csak Gruse függőhídon való átjutására A kaukázusi krétakörben, a néma Katrin szívszorító dobolására a Kurázsi mama és gyermekeiben vagy az öreg Galilei érzékletes és aprólékosan bemutatott szellemi leépülésére” – sorolja Karinthy. Szerinte épp attól olyan elidegeníthetetlenül brechti, hogy mindez csak „az erkölcsi megingathatatlanságának az álcája.” Legfogyaszthatóbb örökéletűje a legősibb vaudeville-ekből és a legalpáribb bohózatokból összegyúrt, mégis a legélesebben kapitalizmus- és maffiaellenes Koldusoperája, talán ezért épp ezért játsszák ezt a művét legtöbbször a világon – teszi hozzá a teátrumvezető.
Az epikus színház megteremtője ma százhúsz éve született a bajorországi Augsburgban. Gazdag polgári családba érkezett, megélhetési gondjai nem voltak: apja papírgyári igazgatóként megteremtette számára a hátteret a kitűnő előmenetelhez. A müncheni orvosi egyetemet kezdte meg, első drámáját, az expresszionizmus felé hajló Baalt pedig 1918-ban írta. Költői ereje már ekkor kiütközött, ami különös elegyet alkotott a nem finomkodó, helyenként trágár stílussal.
Leszerelése után a müncheni irodalmi közegben forgott, ahol egyre inkább a marxista baloldal nyerte el szimpátiáját. A szegény emberek világa érdekelte, rendre ide tértek vissza olyan művei, mint a Kurázsi mama gyermekei, a Koldusopera vagy épp A szecsuáni jólélek. „Senki sem hiszi el az embernek a saját nyomorúságát” – olvassuk az intést a Koldusoperában, és tanulságos résznek nem vagyunk híján a Kurázsi mamában sem: „A szegény ember nem élhet kurázsi nélkül. Különben elveszett. Már ahhoz, hogy reggel föltápászkodjék, már ahhoz össze kell szednie magát.”
Előbb a Müncheni Kamaraszínház, majd a berlini Német Színház dramaturgja lett Brecht, 1928-as Koldusoperája pedig egy csapásra meghozta számára a népszerűséget. Az Eszenyi által említett elidegenítő elemek itt már éppúgy megjelentek, mint a nézőnek kiszóló színészek vagy az előadás közben felhangzó dalok.
Hitler hatalomra kerülése után aztán menekülnie kellett, Németországban páriává vált: darabjai betiltása mellett állampolgárságát is elvették. Már emigrációban írta meg a Kurázsi mamát és a Galilei életét, illetve az Állítsátok meg Arturo Uit! című színdarabot is. A háború után feleségével az NDK-ban telepedett le, ahol saját színházat alapított. Ötvennyolc éves korában, 1956-ban szívinfarktus következtében halt meg.
