Caro Emerald elhozta a nagy semmit Budapestre

Produkciója még nem érett meg egy aréna nagyszínpadára.

A Back it up halandzsás dalszövegei és a Tangled up lagymatag latinos dallamai alatt is látszódott Emerald arcán egyfajta feszültség, ez talán abból is fakadhatott, hogy turnéjának még csak az elején jár, de következhetett abból is, hogy egy igazi aréna színpadán állhat, ami számomra is meglepő volt. Hazai és nemzetközi ismertségi szintje és slágerei száma alapján egy jóval kisebb, bensőségesebb hangulatú helyen tudtam volna elképzelni őt.

Egyébiránt Emerald színpadi jelenléte nagyjából egyenlő a nullával, bár a hangja alapján megítélve a sikerei azért nem érdemtelenek. Zenei szakszóval élve az ő és csapata patternjeit unalomig ismert harmóniákból válogatták össze, egyik dalában még egy izmos Back Street Boys-nyúlást is felfedeztem. A produkció első húsz perce után nagyjából megállapítható volt, hogy itt ma zenetörténelmet nem fognak írni, Emerald zenészei leginkább csak alibiztek a dalokban. A monoton alapokra érkezett zenei kíséretek és egy-egy nem túl kimunkált szólózás után inkább a büfé felé vettem az irányt, ahol konstatálnom kellett, hogy ott többen várnak üdítőkre, mint amennyien a színpad előtt állnak, szóval megnyugodtam, hogy nem csak nekem nem ütötte át az ingerküszöbömet Caro Emerald és zenekara.

Egyébként a közönséget leginkább a 20-as 30-as éveiket taposó értelmiségiek alkották, valószínűleg leginkább olyanok, akik a muzsikát valamiféle háttérzeneként kezelik. Erre Caro Emerald dalai tökéletesek, ha elhagyom a koncerttermet 10 percre, körülbelül ugyanaz vár, amikor visszatérek. A dalokat hallgatva arra viszonylag hamar rájöttem, hogy a bombaslágerektől el kell köszönöm hétfő este. Az énekesnő és csapata kompozíciói egy kaptafára készültek, bármelyik dzsesszes tematikus adó ontja magából a Caro Emeraldokat. Én azoknak javasolnám az ő zenéjét, akiktől ha megkérdezik, hogy na, és te mit is hallgatsz, akkor általában azt mondják, hogy mindenevő vagyok. Kimondom: Caro Emerald a tingli-tangli zenék nagykövete, a legkomolyabb értelemben véve sem tudnék kiemelni egyetlen olyan momentumot sem a koncertről, amire másnap jó kedvvel emlékeztem volna.

Vannak, akik hazafelé az autóban benyomják a Jazzyt és Van Halen- meg Metallica- vagy akár Nirvana-slágereket hallgatnak szvingesítve, na, azoknak Caro Emerald a legjobb választás lehet. Illetve éttermi muzsikának is fenomenális. Emerald egész este ugyanazzal a színpadi mozgással, kettőt balra, hármat jobbra lépve hergelte a közönségét, akik közül többen táncra is kerekedtek. Sokak örömére a The Ghost of You, a Quicksand, a Caravan, a nevében sokat ígérő Liquid Lunch című dalai mind elhangzottak, az első etapot a csapat a That Mannel zárta, melynek ütemei alatt fel-feltűnt egyébként két nagyon érdekes hangszer, a melodika és a mellotron is. A ráadás egy legendás Bowie-átirattal a Nature Boyjal indult, majd jött a legismertebb dala a Night Like This és zárásképp a Watchugot.

Az egyébként roppant szimpatikus énekesnő nyilván egyfajta közízlést próbál kielégíteni, számomra egyelőre nem bizonyított mást, csak annyit, hogy a produkciója még nem érett meg egy aréna nagyszínpadára.