Egy szemérmes és roppant energikus ember – hetvenéves Cserhalmi György

Bár az utóbbi években több lesújtó dologgal is szembe kellett néznie, továbbra is kiemelkedő ikonja a magyar színjátszásnak.

Személye a közönség, a kritikusok és a kollégák szemében is azzal a cinikus, nyughatatlan, energikus, de vívódó, melankolikus karakterrel forrt össze, amelynek egyik ékes példája a még mindig az egyik legjobb magyar krimi, a Dögkeselyű főszereplője. Színészi kvalitásait jól mutatja, hogy a mindennapokban ezzel szemben csendes, visszahúzódó, nyugalomra vágyó ember, aki az évek múlásával egyre jobban értékeli nemcsak a saját, hanem a mások életét is – jelenleg legjobban talán az unokáiét.

Születésnapja apropóján pályatársait faggattuk.

Derzsi János (Vörösmarty Színház):

„Éppen tegnap beszéltünk, illetve a születésnapja kapcsán fogunk is találkozni, mert a kaposvári tanítványai szerveznek neki egy meglepetésbulit [ez pénteken volt – a szerk.], amelyen én is részt veszek. Egyébként nagyjából ötven éve ismerjük egymást, ezért is mondhatom bátran, hogy nemcsak a kollégám és a barátom, hanem egyenesen a fogadott bátyám. Nagyon sok mindent tőle tanultam a szakma terén, például a fegyelmet, a rendet, az odafigyelést, és azt is, hogyan kell túlélni és hogyan kell megélni az életet. Kedves emlékem vele és a családjával kapcsolatban az, amikor a lányát, az akkor még kisbaba Sárát egy alkalommal nekünk kellett tisztába tennünk – nagy fejvakargatások közepette, de végül megoldottuk. Ezek után nagyon meglepő volt, amikor Sára rendezett minket a Drága besúgott barátaim című filmben, és szemrebbenés nélkül megmondta nekünk, ha valamit például modorosan csináltunk. Születésnapja alkalmából unokája, Lenke szavával élve csak annyit üzennék Gyurinak, hogy hajrá, Nagypapó.”

Szarvas József (Nemzeti Színház):

„Pár hete találkoztunk legutóbb, mikor az Úri murit próbáltuk. Derűs volt, ugyanakkor most is érződött benne a kettősség: Gyuri egyszerre nagyon szemérmes és roppant energikus ember, akinek nagyon jól áll a szakma. Kapcsolatunk egyébként még pályakezdő koromra nyúlik vissza. A Városligetben állt anno egy sátorszínház, s a Balikó Tamás rendezte Zastrozzi, avagy a büntető kéz című darabban játszottunk együtt valamikor 1990 körül. Volt is egy közös jelenetünk, a próba során azonban úgy éreztem, hogy amit Gyuri csinál, az nem az igazi, vagyis lehetne sokkal jobb is. Kicsit vacilláltam, de végül megmondtam neki a véleményemet, amelyet meg is hallgatott. Újra nekigyürkőztünk a jelenetnek, de csak nem ment úgy neki, ahogy igazán kellett volna. A sokadig próbálkozás után hirtelen felpattant, a széket, amelyen ült, kihajította a nézőtérre, és elviharzott. Nagyjából egy óra múlva tért vissza, kezében egy lezárt borítékkal, amelyet odaadott nekem, és azt mondta, a felmondása áll benne, amelyet Székely Gábornak, az igazgatónknak írt, de végül mégsem adta fel. Roppant szorongást okozott neki ugyanis, hogy nem tudta megcsinálni azt, amit egy pályakezdő szeretett volna látni tőle. A legérdekesebb az, hogy utána nagyon sokáig nem is találkoztunk, csak most, az Úri muri kapcsán. Jó egészséget kívánok neki.”

Hirtling István (Vörösmarty Színház):

„Az a különös helyzet áll fenn a viszonyunkban, hogy hiába vagyunk immáron hat éve ugyanannál a színháznál, sajnos ezalatt sem osztottuk meg egymással a színpadot. Egyedül az Akli Miklós című filmben dolgoztunk együtt, amelyben én a jó fiút alakítottam, ő pedig a rosszat formálta meg. Ettől függetlenül én is Gyuri alakításain nőttem föl, nagyon szerettem például a Faustban és a Tótékban. Azóta is gyakran megnézzük egymást. Emiatt nem is kívánhatok neki mást születésnapja alkalmából, mint hogy minél hamarabb térjen vissza igazi közegébe, a színházba. Ehhez pedig legyen újra a régi, a cserhalmisan ruganyos, fickós, szellemi és fizikai energiától duzzadó színész.”

Gáspár Sándor (Vörösmarty Színház):

„Gyurit először szentesi gimnazistaként láttam a tévében, a Rózsa Sándorban, s nem csak nekem, hanem a családomnak is nagy kedvencévé vált, akkortájt robbant be ugyanis a köztudatba. Főiskolásként aztán már találkoztam is vele néhányszor, ráadásul én is ott lehettem mellette a Katona alapításánál. A legnagyobb ajándék azonban az, hogy Székesfehérvárott együtt játszhatunk. Egyik legcsodálatosabb élményem, ahogyan a Lear királyban ő mint az őrült címszereplő s én mint a vak Gloster találkoztunk. Emellett Gyuri rendezőként is gondolt rám, hiszen rám osztotta a Mesterkurzusban Sztálin szerepét, amelyet életem egyik legfontosabb munkájának tartok. Egyébként pár hete beszéltünk telefonon, megnyugtató volt hallani, hogy egyre jobban van, s hogy nagy örömmel beszélt unokáiról, akiket imád. Ugyanilyen nagy kedvvel szoktunk beszélgetni egyébként hármasban, Derzsi Jancsival kiegészülve a fehérvári színház szélfútta teraszán is, ahol sokszor teleltünk át együtt, és bizonyára még fogunk is. Egyébként nagyon várjuk őt vissza a színpadra, s engedtessék meg nekem egy kis önzőség is: remélem, elsők között lehetek, akikkel újra együtt játszhat majd.”