Az angol királyi udvar egyik nemes ura a rózsák háborúja után úgy határoz, hogy gazemberré válik, mert belátja: ebben a rothadó közegben csak így tud túlélni. Szövetségesei segítségével egymás ellen fordítja családját és ellenségeit, lemészárolja azokat, akik útjában állnak. De épp a hatalom lesz a gátlástalan gonosz, Gloster a későbbi III. Richárd, veszte. Shakespeare legismertebb királydrámája bármilyen korban ugyanolyan őszintén szól, bizonyítva, a magatartásminták nem nagyon változnak.
A világhírű román rendező, Andrei Serban most a Radnóti Színházban vitte színre Shakespeare ikonikus művét. Serban nem ismeretlen a magyar közönségnek: még Alföldi Róbert igazgatása alatt rendezte meg Csehov Három nővérét és az Angyalok Amerikában című drámát a Nemzetiben, most pedig egyfajta születésnapi ajándékként Alföldi Róberttel a címszerepben a nyájas gyűlölködő ámokfutását tárja a nézők elé.
Serban időn kívülivé teszi a történetet, York napsütésére csak a metszően sárga díszletfal utal, a Me too-kampányra és a jelenlegi politikai elitre tett célzások is épphogy csak érintik a jelent. Serban nem akar aktuálpolitizálni, ennél jóval emelkedettebb módon próbál rámutatni a párhuzamokra, hisz jól tudja, ez a történet bárhol és bármikor megismétlődhet. Bár jól ismerjük a gonosz működését, mégis képtelenek vagyunk megálljt parancsolni neki.
Vas István III. Richárd-fordítását Závada Péter dolgozta át – kissé összemosva a VI. Henrik egyes jeleneteivel – meghagyva azonban annak teljes költőiségét és a jambikus verselést. És épp emiatt az összemosódás miatt nyúlik túl hosszúra ez az elbeszélés, amely sok helyen veszít erejéből. Épp olyan jajszínházzá válik, amiről York herecegné (Martin Márta) is beszél.
„Ki torzult, félig-kész és idő előtt / Küldettem el e lélegző világba, / Bénán s idétlenül, hogy a kutyák / Megugatnak, ha bicegek előttük” – jellemzi önmagát a darab elején Richárd, akinek visszataszító rútságát egy robotkéz és egy púp jelzi. Alföldi Róbert ugyan érzékenyen építi fel Richárd zsarnokká válását, autisztikus előadásmódja mégis pózzá válik. A III. Richárd mindig fajsúlyos alakítást kíván meg a színészektől, és épp ez az, ami Alföldi játékát meghatározza. Minden gesztusából, megszólalásából érződik, felejthetetlennek kell lennie.
A reflektorfényen kívül álló színészek zsigeri játékától lesz sokkal érdekesebb ez az előadás: Kováts Adél Erzsébet királynője nemesi erejű, Sodró Eliza Lady Annaként megrendítő. A borzalmakat megjósoló Margit László Zsolt bölcs jelenlététől lesz kivételes, ugyanő Shakespeare-ként és a gyermek hercegként is zseniális. Schneider Zoltán és Gazsó György pedig újra bebizonyítják, érdemesek lennének jóval nagyobb szerepekre.
Ebben feldolgozásban Richárd nem a csatában esik el, hanem Erzsébet egy gépfegyverrel végzi ki a vágyott béke reményében. De a változás elmarad, hisz „a polgárok némák”, mint oly sokszor a történelem folyamán.
