Ha a József Attila-díjas költő, Tamkó Sirató Károly neve felmerül, a legtöbbeknek valószínűleg a gyerekversei és meséi juthatnak eszébe. A XX. század viharait megszenvedett magyar költő átka: a maga idejében nem veszik komolyan, perifériára szorítják, ezért kénytelen afelé elmozdulni, ahol lehetőséget lát. Az utókor pedig hiába tehetné már meg, nem ítél a maga teljességében. (Nem mintha a gyerekversek színvonala ne lett volna rendkívül magas – vegyük csak a Tengerecki hazaszáll című kötetet.)
Így hiába, hogy Tamkó Sirató indulása épp annyira volt ígéretes, mint mondjuk Kassák Lajosé, nem tudott kiteljesedni. A húszas években megjelent verseskönyvét, a Papírembert nem ismerték el, majd párizsi tartózkodását is kénytelen volt megszakítani betegsége miatt. Miközben az 1936-ban megjelent Dimenzionista Manifesztuma több volt, mint ígéretes: a szöveget olyan korszakos művészek írták alá, mint Hans Arp, Marcel Duchamp, Vaszilij Kandinszkij vagy Robert Delaunay. Tartalmát illetően Szombathy Bálint fogalmazta meg A konkrét költészet útjaiban: „Az irodalom lineáris rendszerét a preplanista formák, a kalligrammák és a tipogrammák, valamint a villanyversek bontották fel az által, hogy behatoltak a síkba, s ki is léptek belőle. A dimenzionizmus összművészeti jellegéből következően a festészet kilépett a síkból, és átment a térbe.” Ahogy Tamkó költészete, úgy a Dimenzionista Manifesztum is viszonyítási pontokat adott a „modern, technicizált civilizáció bűvöletében élő ember önmegértéséhez” – miként azt 2010-es, a költő művéről szóló írásában L. Simon László összefoglalta.
Tamkó kozmikus költészete szerencsére mégsem marad teljesen visszhangtalan, ahogy azt a Magyar Elektrográfiai Társaság (MET) kiállítása, a Téridő is mutatja. A február 6. és 22. között a budapesti MET Galériában megtekinthető tárlat olyan alkotók képeit mutatja be, mint a már említett Szombathy, illetve Haász Ágnes, Ország László, Sós Dóra vagy Spitzer Fruzsina.
Vegyük csak a ponttól a „négydimenziós tér-idő folytonosságig” eljutó, Szózat a pont-emberhez című Tamkó-verset, és máris közelebb kerülhetünk az itt bemutatott képzőművészeti alkotásokhoz, vonalkompozíciókhoz, foltnyomatokhoz, absztrakt geometrikai ábrákhoz és különös tárgy-összeállításokhoz. És persze ezúttal is akadnak, akik a művészet kereteit addig feszegetik, ameddig csak lehetséges: Bálint Bertalan egy nyomtatott áramköri kártyát állított ki Kötődések címmel, míg Gyenes Zsolt egy Ipadet helyezett el a MET Galéria egyik sarkában.
Más az egymásba mosódó színekkel, a közelről észre nem vehető részletekkel játszik. Ifj. Ficzek Ferenc szürke foltjaiból hátrébb lépve válik ki egy-egy emberi arc, amelyekről még csak biztosak sem lehetünk, valóban ott vannak-e, vagy ez is csupán illúzió. Akár csak Tamkó Sirató esetében: a költőt szintén nem árt messzebbről vizsgálnunk, hogy felfigyeljünk az idő homályába vesző részletekre is. Idődilatáció: ez már Ruzsa Ferenc alkotásának a címe, az elmosódó fekete-kékség mellett pedig Tamkó maximáit olvashatjuk Az űrkor tízparancsolata című műből. „Ha elmúlsz is mint ember, örökrezgő atomjaid új ünnepekre várva, tovább táncolnak a mérhetetlen térben!” – szól például a kilencedik pont, jól jellemezve a kiállított képeket is, melyeken az örökrezgő atomok egy felmérhetetlen, de káprázatos rendbe állnak össze.
A kiállítók éppúgy játszanak Tamkó képverseivel, vonalköltészetével, mint egyéb darabjaival. A költő szürrealista műve a Vízhegedű hét üléssel, ami egyébként a Kút a pusztán című képvers átalakított verziója volt. Haász Ágnes tovább formálja a művet, immár Vízhegedű nyolc leütéssel címmel, a Poéták keresztje című költemény szavainak egymásba folyatásával. Ahogy Ország László munkája esetében is a „világot temető hervadás-szerető betűk sok mártírját szeretve szerető” kezdetű vers elemeit látjuk az elmosódott fénypecséteken megjelenni, oldalt többek közt a „látod?”, „emlékszel?”, „hol fáj?” kérdésekkel. Az utalások egyértelműek: Tamkó 1924-ben írott, első vizuális versében négy rövid, három hosszú, majd tizennégy rövid sort kapunk, amik összességében egy keresztet tesznek ki.
A legizgalmasabb talán Herczeg László képe, amin egy plázabelső emeleteit láthatjuk, csak épp a megszokottnál is erőteljesebb színkavalkáddal elvakítva a befogadót. Augénél még nem-helynek neveztük a steril, bármiféle egyediségtől megfosztott teret: itt mintha csak egy kibelezett gép színes, összetett belsejét látnánk. Az ember technikai megdicsőülése – olvassuk Rőczei György képén, és pontosabban nem is tudnánk összefoglalni.
