Más az egymásba mosódó színekkel, a közelről észre nem vehető részletekkel játszik. Ifj. Ficzek Ferenc szürke foltjaiból hátrébb lépve válik ki egy-egy emberi arc, amelyekről még csak biztosak sem lehetünk, valóban ott vannak-e, vagy ez is csupán illúzió. Akár csak Tamkó Sirató esetében: a költőt szintén nem árt messzebbről vizsgálnunk, hogy felfigyeljünk az idő homályába vesző részletekre is. Idődilatáció: ez már Ruzsa Ferenc alkotásának a címe, az elmosódó fekete-kékség mellett pedig Tamkó maximáit olvashatjuk Az űrkor tízparancsolata című műből. „Ha elmúlsz is mint ember, örökrezgő atomjaid új ünnepekre várva, tovább táncolnak a mérhetetlen térben!” – szól például a kilencedik pont, jól jellemezve a kiállított képeket is, melyeken az örökrezgő atomok egy felmérhetetlen, de káprázatos rendbe állnak össze.
A kiállítók éppúgy játszanak Tamkó képverseivel, vonalköltészetével, mint egyéb darabjaival. A költő szürrealista műve a Vízhegedű hét üléssel, ami egyébként a Kút a pusztán című képvers átalakított verziója volt. Haász Ágnes tovább formálja a művet, immár Vízhegedű nyolc leütéssel címmel, a Poéták keresztje című költemény szavainak egymásba folyatásával. Ahogy Ország László munkája esetében is a „világot temető hervadás-szerető betűk sok mártírját szeretve szerető” kezdetű vers elemeit látjuk az elmosódott fénypecséteken megjelenni, oldalt többek közt a „látod?”, „emlékszel?”, „hol fáj?” kérdésekkel. Az utalások egyértelműek: Tamkó 1924-ben írott, első vizuális versében négy rövid, három hosszú, majd tizennégy rövid sort kapunk, amik összességében egy keresztet tesznek ki.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!