Meggyógyítani a törött szárnyú lelkeket – interjú Vásáry Tamással

A zongoraművész, karmester Cziffra Györgyről, a zenén túli jótékonysági koncertjéről és a kalandos hangversenyekről.

− Zeneileg emlékezetes koncertet nem is említ?
− Abból is akad, az egyik londoni fellépésem igazán különleges közöttük. Életemben először dirigáltam Bartók Divertimentóját, ami marha nehéz darab. Kinn éltem Londonban, és láttam a plakátokon, Solti is épp ezt vezényli a Royal Festival Hallban. A főpróba délelőtt volt, bementem, hogy meghallgassam, ő hogyan csinálja. Oda is mentem hozzá a szünetben, hogy megkérdezzek tőle pár dolgot. Láttam, időközben kitoltak egy zongorát, nem tudtam, ki játszik, mit játszik, nem is érdekelt, csak beszélgetni szerettem volna a Bartók-műről. Egyszer csak megjelenik az intendáns: Sir George, a telefonhoz hívják! Solti György kimegy, majd visszajön, és megkérdezi: Tamás, el tudod játszani este Liszt A-dúr zongoraversenyét itt, a Festival Hallban? A beszélgetésből azonnali próba lett, majd koncert. Ilyen gyors beugrásom sem előtte, sem utána nem volt.

− Rendkívüli az a történet is, ahogyan először találkozott Cziffra Györggyel: a Kedves presszóba belépve azt hitte, két ember játszik egyszerre a zongorán. Az 1956-os forradalom után más-más országba emigráltak: hogyan alakult a barátságuk?
− Tulajdonképpen én fedeztem fel azon a bizonyos estén. Másnap bementem a Zeneakadémiára, és végigtrombitáltam minden termet: itt van a legnagyobb zseni, akit meg kell hallgatni! A tanárok először kinevettek, aztán jött Ferenczy György zongoraművész, aki a szárnyai alá vette, kvázi a menedzsere lett. Segítette, bár nem nagyon örültem annak, hogy Ferenczy könyvéből aztán az derült ki, mintha Cziffrát ő tanította volna meg zongorázni, mert ez így nem igaz. Nagyon jóban voltunk akkoriban Cziffrával: jártam be a Kedvesbe, és ő is eljárt hozzám. De Ferenczy, úgy látszik, teljesen ki szerette volna sajátítani, mindenféle intrikát is továbbadott: például azt, hogy Fischer Annie zongoraművész Cziffra ellensége.

− Ezt a pletykát a mai napig éltetik.
− Tudom. Tíz évig azt hallottam állandóan, hogy amikor Cziffrának az első koncertje volt a New York-i Carnegie Hallban, akkor Fischer Annie felvásárolta az összes jegyet, hogy üres nézőtér várja. Sosem volt annyi pénze! Aztán tíz évvel később már azt terjesztették, Cziffra vásárolta fel az összes jegyet Fischer Annie koncertje előtt. Egyik sem igaz! Örültek, ha egyáltalán fizettek valamit a Carnegie Hallért. Emlékszem, amikor ott debütáltam telt házas koncerttel, majd utána jött a turné, a menedzserem végül elszámoltatott: tizennégy hangverseny után még én tartoztam neki négyezer dollárral! Amikor felháborodva számon kértem, felvilágosított: aki először turnézik Amerikában, az ráfizet, a második turné nagyjából nullás, csak a harmadikon kezd el keresni a muzsikus.

− Kicsit elkanyarodtunk Cziffrától.
− Valóban. A forradalom után Brüsszelbe emigráltam, Cziffra pedig Párizsba. A nagy lemezkiadónak, a Deutsche Grammophonnak kellett egy fiatal magyar menekült zongorista, aki Lisztet játszik: ez lettem én, ám nem volt meg minden kottám. Gondoltam, kérek kölcsön Cziffrától, Párizs csak másfél óra vonatút Brüsszelből. Kimentem, és felhívtam. A felesége, Zulejka vette fel a telefont. Mondja: hát igen, most mindenki találkozni akar vele, amióta híres lett. Először is: én nem mindenki, hanem a barátja vagyok. Másodszor: én akkor is találkoztam vele, amikor senki sem akart. Így odamentem, és megkérdeztem Cziffrát, mire véljem az egészet. Erre azt feleli: aki az én ellenségem barátja, az nem lehet az én barátom. Mondom neki: először is ez egy hülye princípium. Másodszor: ki a te ellenséged? Mondja: Fischer Annie és a férje, Tóth Aladár zenetudós, az operaház akkor már nyugalmazott igazgatója. Honnan veszed ezt? – kérdezem. Mire ő: pontosan tudom, hogy amikor arról volt szó, kit engedjenek ki külföldre, akkor Tóth Aladár felment a minisztériumba, hogy Cziffrát semmiképp se engedjék. Mondtam neki: érdekes, Gyuri, ezt a történetet én is hallottam még Magyarországon. Meg is kérdeztem Aladárt: tessék már mondani, ebből mi igaz? Tudod, Tomi – felelte −, minden pletykában van valami igazság. Igaz, hogy volt egy ülés a minisztériumban, valóban ott is voltam, és tényleg felvetődött a kérdés, Cziffrát kiengedjük-e. Én azt mondtam: ha valakit, akkor Cziffrát ki kell engedni, mert ő biztos hoz pénzt Magyarországnak. Kicsit más volt így a sztori.

− Miből fakadhat ez a sokféle áskálódás?
− Az emberek szeretnek rosszat gondolni másokról: nem azért, mert rosszak, inkább amiatt, mert így önmaguk előtt jobbnak tüntethetik fel magukat. Ha megkritizálnak valakit, azt gondolhatják, ők különbek, a mindenféle előítélet is ebből jön. Dohnányiról, Kodályról vagy Herbert von Karajanról is elképesztő történeteket költöttek, magamról is hallottam már mendemondákat. Nagyon nehéz a másik ember feje fölé nőni, lenyomni mindig egyszerűbb. Az egyik sikeres, a másik nem, és a másik is gondolhatja, tényleg megérdemli a sikert, mert megdolgozott érte. A siker azonban múlik a szerencsén, Istenen, a karmán is – ahogy tetszik. Gondoljon bele: Beethoven és Schubert egymástól pár sarokra lakott Bécsben, de Schubertről még a barátai sem tudták, hogy zseni. A legkevésbé ő tudta magáról: két héttel a halála előtt beiratkozott zeneszerzést tanulni egy közepes tehetségű komponistához. Míg Beethovenhez három császár is elment, hogy kifejezze a hódolatát.

− Nem másokat lenyomni, hanem felnőni: tulajdonképpen ez is lehetne a mottója annak a jótékonysági estjének, amelyet március 2-án ad a Festetics-kastélyban Marton Éva operaénekessel.
− Húszéves lehettem, amikor Tóth Aladár megkérdezte: mondd, Tomi, neked milyen volt a gyerekkorod tízéves korodig? Mondom: jó. Szerettek a szüleid? Szerettek. Ezt azért kérdezem – mondja −, mert a tapasztalatom szerint azok az emberek, akiknek az első tíz éve boldogtalan volt, akiket nem szerettek a szüleik, azok törött szárnyú lelkek lesznek. Ez a mondata nagyon megmaradt bennem. Talán nem is azoknak a legnehezebb, akik elárvultak, hanem akiket elhagytak a szüleik: mintha Isten földi helytartóiként olyan ítéletet hoztak volna, hogy ezek a gyerekek nem méltók a szeretetre. Évekkel ezelőtt találkoztam a Közel Hozzánk program önkénteseivel, akik hétvégenként a gyermekotthonban élőket mentorálják, azon dolgoznak, hogy fejlesztő, játékos foglalkozások segítségével az otthonokban élő gyerekek túljussanak a tanulási nehézségeiken, a mentális problémáikon. A törődést, a szeretetet persze a gyermekotthonok szakemberei is igyekszenek nekik megadni, de kevesen vannak, az önkéntesek az ő munkájukat egészíti ki. Addig is első kérésre elvállaltam jótékonysági koncerteket, de amikor megismertem az önkénteseket, akkor láttam, ennél többet is tehetek, ezért a nevemet adtam a kezdeményezésükhöz: a múlt év nyarán ezért hoztam létre a Vásáry Tamás Alapítványt. Jakobi László csellóművész, koncertszervező a zeneakadémiai sorozatom, A zenén túl mintájára szervezte meg egykor A zongorán túl című sorozatomat, ez a koncert is ilyen lesz majd: Marton Évával beszélgetünk és muzsikálunk együtt. Ott lesznek a gyerekek is, akiknek nagyon kívánom, hogy felnőttként ne legyenek törött szárnyú lelkek.