Képzeljenek el egy várost, amelyet románok és magyarok laknak, nagyjából felerészt. Benne egy színtársulatot, amelyet magyarok és románok alkotnak. (Nagyjából felerészt.) A művészek egy magyar szerző darabját próbálják, amelyet román rendező visz színre. Képzeljék, hogy felerészt románul, felerészt magyarul beszélnek a színpadon. (De a szöveget végig feliratozzák.) Képzeljenek aztán a színpad szélére két zászlót (magyart és románt), a jelenetek közé román és magyar dalokat, a szereplők pólójára betűket, lábukra pedig bakancsot, elvégre nehéz terepen járnak. Képzeljék most mindezek köré Erdélyt, de ne a régvolt tündérkertet, hanem ezt a mostani traumatelevényt.
Akik ott voltak kedden a Ferencvárosi Művelődési Központ színháztermében, és felszisszenve, felsóhajtva végigkacagták a Székely Csaba írta, Andi Gherghe rendezte és a marosvásárhelyi Yorick Stúdió által színre vitt MaRó című humoros sorsdrámát, épp ilyet láttak. Tíz darab pár perces, a mindennapok gyúlékonyságát megmutató, szénfekete abszurd mozaikdarabkát. Nekikeseredettséget és tettvágyat, bizonytalanságból fakadó fölényeskedést és sérelemkivetítést, bicskarántást és szóbirkózást, könnyű díszletek között kibomló, nehéz örökséget. Szerelmes székely lányt, aki aggódva viszi haza román jövendőbelijét, zakuszkát majszoló egyetemista fiút, akinek Heideggert citáló román nacionalista fiatalok látják el a baját, kamera előtt vállalt és asztalfiókba gyömöszölt identitásokat, ölre menő óvodásokat, literszám nyakalt pálinkát. Csak nézünk. Gúzsba kötötteket és szemellenzősöket látunk, fiatalokat és véneket, sóvárgókat és sovéneket. Kötekedőket és kétkedőket, maradiakat és indulatosokat. Árnyalatokat. Színét és visszáját. És hallgatunk vagy felnevetünk. Tanulgatjuk a mentálhigiénés határvédelem keserű-kíméletlen gyakorlatait.
Hiszen a száz évnél is régebben, a lelkekben dúló függetlenségi harcokba kukkantunk bele. Na nem túlpszichologizálva. Ékegyszerűen, de bicskaélesen. És csak lessük a bokszmeccshez hasonlóan, kolomppal felkonferált ütésváltásokat, amelyeket pattogós zenék csengetnek le. Mulatósok és keserűk, rendbontók és irredenták. Románozósok és magyarozósok. Erdélyi együtt élősök. „A közös munka során a különböző nemzetiségű alkotók nem tettek kárt egymásban” – hirdette a Marosvásárhelyen már harmadik éve játszott MaRó ősbemutatójának reklámja. Bennünk sem tesz kárt, ha ütközni látunk nézőpontokat. Elszoktunk már tőle, érzékenyítő erejére is csak halványan emlékszünk. Emiatt is lehetünk hálásak, hogy a Maladype Színház Keresztutak/Crossroads című, a kultúrák közötti párbeszéd elősegítése érdekében indított sorozatának keretében láthatta a budapesti közönség is az előadást. Jó lenne, ha járnának még erre.
