Szexuális ragadozó – mondta Skócia korábbi nemzeti költője Robert Burnsről néhány hete. A XVIII. század második felében élt Burns a legjelentősebb skót bárd, hírneve és elismertsége ráadásul messze túlmutat az irodalom határain, az alkotó valóságos nemzeti intézmény. Január 25-i születésnapját honfitársai a világ minden pontján Burns-vacsorával ünneplik, 2009-ben pedig őt választották meg minden idők legnagyobb skótjának (hajszállal előzte meg A rettenthetetlen című filmből ismert szabadságharcost, William Wallace-t). Képzeljük el, mi történne, ha itthon Petőfi Sándort vagy Arany Jánost, de még inkább a Petőfi Sándorba oltott Arany Jánost vádolna meg egy kortárs költő azzal, hogy szexuális ragadozó volt, korának Harvey Weinsteinje, akinek reflektálatlan kultusza felülvizsgálatra szorul. Skóciában éppen ez történt. A szentségtörésnek is beillő jellemzés nyomán kisebb botrány kerekedett, amelynek legfőbb kérdése nem is az, hogy mit kezdjenek a nemzeti ikonnal, aki egy levelében terhes barátnője megerőszakolásával dicsekszik, hanem hogy a Weinstein-ügy kapcsán el lehet-e ítélni több száz éve élt embereket?
Liz Lochhead 2011 és 2016 között a Makar, vagyis Skócia nemzeti költőjének tiszteletre méltó pozícióját töltötte be, szavai így esetenként a saját olvasóközönsége határainál is messzebb visszhangoznak. Január közepén egy irodalmi esten Burns és a nők címmel tartott előadást Glasgow-ban, ekkor idézte azt az 1788-ban írott levelet, amelyben a költő későbbi felesége, az ikrekkel terhes Jean Armour megerőszakolásának részleteit ecseteli. Hangsúlyozva, hogy bár a nő ellenállt, később mégis sikolyok törtek elő belőle, ami az aktus nagyszerűségét bizonyítja. – Gyalázatos szexuális dicsekvés. Nagyon Harvey Weinsten-i Burns egy szexuális dögvész volt – fogalmazott Lochhead. De gyorsan hozzátette, az hogy emberként hogyan viselkedett, csak a kultuszára lehet hatással, a költészetének megítélését nem befolyásolja. Hiába árnyalta azonban véleményét, szavain sokan felhördültek.
Robert Bruns 1759-ben egy szegény gazdálkodó család legidősebb gyermekeként született a skóciai Alloway-ben. Bár heten voltak testvérek, a szülők a szerény lehetőségeik ellenére is igyekeztek jó iskolát biztosítani minden gyereküknek. Robert hamar elmerült az irodalomban, verseket írt, apja 1784-ben bekövetkezett halála után azonban a saját élete mellett immár a népes család boldogulásáért is ő felelt. A sanyarú körülmények hatására elhatározta, kivándorol Jamaicába, hogy ottani könyvelői fizetéséből tartsa el családját. Az utazási költség előteremtésére kiadatta Költemények jórészt skót tájszólásban című verseskötetét, amely váratlanul nagy sikert aratott, Edinburgh-szerte ünnepelték a fiatal költőt, aki így letett tengeren túli terveiről. Dumfriesshire-ben telepedett le, és feleségül vette Jean Armourt. Mivel farmjából nem tudott megélni, Burns vámhivatali alkalmazottnak állt, ám közben folyamatosan dolgozott a versein, kutatta a népköltészet kincseit. A megfeszített munka azonban felőrölte szervezetét, 1796. július 21-én, mindössze 37 évesen szívrohamban hunyt el.
A scots és angol nyelven egyaránt megszólaló költészetének nagysága az anyaföldhöz közeli egyszerűségben, a spontaneitásban és az őszinteségben rejlik. Nagy természetét azonban a műveiben sem rejtegette, rajongott a lakomákért, az italért és a nőkért. Dalköltészete és balladái mellett szatírái, és politikai radikalizmusa is hozzájárultak népszerűségéhez, Robert Burns a skót nemzeti identitás elvitathatatlan része, de a világ számos pontján, Amerikától Oroszországig költők és írók generációira gyakorolt hatást. A kiemelkedő fordításoknak – Arany Jánostól Kormos Istvánig – köszönhetően a némi hatásvadász túlzással „skót Petőfiként” emlegetett költő a magyar közönséget is meghódította. Kultuszának revíziója, ahogy arra a Liz Lochhead szavai nyomán kibomló vita néhány résztvevője célzott, így Skócia határain túl sem elhanyagolható kérdés.
– Burns alkotóként minden bizonnyal jelentősebb életművet hozott létre, mint Harvey Weinstein – fogalmazott lapunknak Ferencz Győző költő, az ELTE BTK angol tanszékének professzora. – De nem is ezért nem mondanám, hogy nem volt kora Weinsteinje hanem azért, mert akkor is, azóta is és most is igen sokan tekintették a szexualitást gátlástalan vágykielégítésnek, és tekintették a nőket vagy épp a gyerekeket a kielégülés tárgyi eszközének.
Ferencz Győző hangsúlyozta, a szexuális szokások és azok társadalmi és jogi megítélése folyamatosan változnak ugyan, de amit Burns a levelében leír, az az emberi civilizáció egyetlen korszakában sem volt elfogadható. Állapotos nők megerőszakolása, csakúgy, mint a betöréses rablás vagy az önkényes fogvatartás és bűncselekmények megítélése nem a szokásjog függvénye. – Bár ez már filozófiai kérdés. De amennyire ismereteim engedik, Burns saját kora, a felvilágosodás éppen az emberi szabadságról mint elidegeníthetetlen, természetes jogról folytatott értelmező vitát.
Nem elhanyagolható tény, hogy Liz Lochhead kilenc éve, Burns születésének 250. évfordulóján, maga védte meg a költőt a rasszizmus és szexizmus vádjaitól, mondván, ennek költészetének értéklelése szempontjából nincs jelentősége – figyelmeztet Ferencz Győző. – A verseket újraolvasva igenis kibomlanak azok a értelmezési lehetőségek is, amelyek kritikára késztetik az olvasót. És ez nagyon helyes, hálásak lehetünk most éppen Liz Lochheadnek, aki a maga módján hozzájárult ahhoz, hogy az olvasók ne folttalan hősöket lássanak az idealizált költőkben, tanuljanak meg különbséget tenni élet és mű, sőt ideológiai nézet és irodalmi mű között is.
Az irodalmi emlékezet körüli vita Burns szűkebb pátriájában nem nagyon hagyott nyomot – mesélte Halász Margit író, a Magyar Nemzet szerzője, aki immár negyedszer vett részt a költő születésnapját ünneplő rendezvényeken Skóciában. Az ellislandi farmon, ahol a költő a felnőtt életét kezdte, egy ólból átalakított koncertteremben Burns-verseket énekeltek, a ma múzeumként funkcionáló házban, a kandalló előtt is szólt a dal, tangóharmonika kíséretében idézte fel a közönség a költő szerzeményeit. – Én Burns-verseket olvastam magyarul, ki kellett találniuk az eredeti címet. Aztán együtt énekeltünk, kezeket összefonva táncoltunk – idézte fel Halász Margit. De a farmhoz közeli Dumfries településen is állt a bál, telt házas koncerteken és az utcán is a bárdot ünnepelték.
Az emléknap önfeledtségébe nem szűrődtek be a kritikai hangok, így az író is csupán az interneten szembesült a Burns elleni vádakkal. – A szexuális erőszak bűn – fogalmazott Halász Margit, de hozzátette, a költő szexualitását aligha lehet megítélni a XXI. századból. – Burns a XVIII. század második felében egy skót tanyán élt: köd, sár, létért való küzdelem, este olvasás, írás. Elszigeteltség, magány és minden, ami egy magányos költőzsenit jellemez.
–Egy művész élete és művészete nem függetleníthető egymástól, az igazi művész mögött ott áll a művész a maga erkölcsiségével – idézte Ferencz Győző Radnóti Miklós egy rádióelőadását. Ha azonban nem áll mögötte, „akkor a különben nagyra hivatott költőt megöli az ember, s költészete nem fejlődhet ki, nem haladhatja túl a középszerűt, más szóval nem lehet művész, csak ügyeskedő tollforgató.” – Végletes vélemény, amely nem függetleníthető a kortól, amelyben Radnóti megfogalmazta. Abban az évben fogadták el Magyarországon az első zsidótörvényt, és bár a legsúlyosabb bűntények csak ezután következtek, Radnóti számára igen érzékeny kérdés volt, ki cselekszik a humanista erkölcs szellemében. Nemes Nagy Ágnes egy évtizeddel később, az 1950-es évek Magyarországán hasonló felfogást vallott más politikai helyzetben.
Radnóti előadásában Listius László, a XVII. században élt költő példáját állította a hallgatóság elé, akit különféle bűncselekményekkel vádoltak a méregkeveréstől a gyújtogatásig, végül hamis pénz veretésért halálra ítélték, és lefejezték. Neve és a mohácsi veszedelemről írott munkája mára szinte teljesen feledésbe merült, akad azonban a magyar irodalom történetében olyan kiemelkedő alkotó, akinek példája segíthet a Robert Burns körüli vita tétjének megítélésében.
– Balassi Bálint, ahogyan azt Eckhardt Sándor, Klaniczay Tibor és legutóbb és Kőszeghy Péter eltérő felfogásban megírták, 1583. május 20-án, pünkösd hétfőjén a Besztercebányáról Zólyom felé lovagolva a szembejövő Sommer Jánosnét, egy környékbeli mészáros özvegyét megpróbálta megerőszakolni – mesélte Ferencz Győző. – De a nő kiszabadította magát az öleléséből, így csak akaratlan rablás lett a dologból, mert Balassi letépte az asszony kendőjét, amelybe bele volt varrva a pénze. Nem egyedi eset volt ez, sem a rablás, sem az erőszakoskodás, Balassi a hajniki pap lányát is megkergette, embereket megvert, adósait afféle reneszánsz pénzbehajtóként önkényesen fogva tartott. Periratai alapján ki kellene tiltani az iskolai tananyagból. De a versei alapján talán mégsem.
– Nem hinném, hogy Burns vagy Balassi tetteit mentené, hogy régen történtek – vélekedett Ferencz Győző. – Minden alkotót, akinek cselekedetei vagy hangoztatott nézetei valami módon megsértik az amúgy igen képlékeny erkölcsi érzéket, másként olvasunk. Másként olvassuk T. S. Eliotot, Ezra Poundot, W. B. Yeatset, Heideggert, Céline-t és Paul de Mant, Szabó Lőrincet, Erdélyi Józsefet, Faludy Györgyöt, ha tudomásunk van mindarról is, amit akárcsak a szintén képlékeny jóérzés, akár az amúgy szintén változó jog elítél. Legalábbis másként kellene olvasnunk őket, különféle kritikai distinkciókat alkalmazva. Kinél jobban, kinél kevésbé sugárzik át a művekre az, ami széles konszenzus alapján erkölcsileg kikezdhető. De írói-költői-filozófiai teljesítményüket általában nem vitatjuk el tőlük. Erkölcs és esztétika feszültségét az alkotóknak kell feloldaniuk magukban, az olvasóknak éppen ellenkezőleg, nem kell feloldaniuk, mert az a dolgok elkendőzése lenne. Az olvasótól elvárható, hogy érzékelje a feszültséget, majd értelmezze. Fogadja elemző kritikával mégoly tisztelt szerzőit is.
