Verdiről jegyezték fel, hogy a nagy áriáinak megírását inkább az operaszerzés végére hagyta, nehogy úgy járjon, mint a Rigoletto premierje előtt: a suszterinasok a darab slágerét már azelőtt fütyülték az utcán, mielőtt először felment volna a függöny. A Gramofon-, Artisjus- és Aegon-társdíjas jazzgitárosnak, Juhász Gábornak is voltak már „suszterinasai”: egy balatonföldvári koncertjén a rigók énekelték utána a dallamait. Füleltünk is, amikor néhány napja a kertjében találkoztunk, a madarak miként reagálnak új lemeze, A kertben dalaira. De csak skáláztak, miközben muzsikált a pad, a tűzhely, a hinta, a diófa. „Juhász Gábor a hétköznapiból, a magától értetődőből sűrűn szőtt, ünnepként átélhető művészetet hoz létre” – írta a Fidelio kritikusa a Coltrane-i Love Supreme feldolgozásáról, a Making Change-ről, és most is hasonlónak lehettünk szem- és fültanúi. − Az itt és most élményét szerettem volna megfogni, nem pastorale hangulatban született a lemez − teszi hozzá. De Juhász Gábor a tegnapi történetekhez is hasonló szemlélettel közelít. − A múlthoz eleven kötődésnek kell lennie, hogy a mostban elnyerhesse az érvényességét – mondja, majd szemléltetésként megmutat egy több mint százéves, felújított gitárt.
A nappalijában mandolinokat is látni. − Édesapám nagyon szépen énekelt magyar nótákat, ezekkel kísérte magát − meséli. − Hamar a kezembe adta a hangszert, és hallás után elkezdtem játszani a dallamokat. Nyolc-kilenc évesen hagytam abba: 1978 című albumom, amely az év jazzlemeze lett, valójában egy képzeletbeli családi évet mutat be, tízévesen pont nem zenéltem, hanem kosárlabdáztam. Aztán a bátyám kapott egy gitárt, amit átvettem tőle. Bár ma már tudom, a maguk egyszerűségével és közhelyességével együtt is a magyar nóták rendkívül jó dalok, tinédzserként cikinek tartottam őket, inkább a Led Zeppelin, a Pink Floyd és a Dire Straits számait játszottam. A bátyám a műszaki egyetemre járt, amely körül rendkívüli jazzélet pezsgett, Péter pedig hordta haza a felvételeket. Aztán találkoztam Miles Davis Sketches of Spain című lemezével, amitől három napig nem tudtam aludni. Pécsett éltünk, beiratkoztam a Nádor szálló vendéglátós zenészéhez, Kovács Jenőhöz jazzstandardeket tanulni, majd összeálltam egy zongoristával. Szerdánként blueskocsmát, péntekenként jazzteázót csináltunk, miközben könyvtárosként dolgoztam. Tizennyolc-tizenkilenc évesen már nagy színpadi rutint szereztem, bár még keveset tudtam a zenéről. Nem is vettek fel elsőre a jazz tanszakra, de aztán Folk Iván egy év alatt felkészített.
Az egyik leginvenciózusabb magyar jazzgitárosként méltatott Juhász Gábor játszott azóta Archie Shepp-pel, Erik Truffazzal, Charlie Marianóval és Iain Ballamyval is, Palle Mikkelborggal lemeze is megjelent. Több száz magyar zenésszel muzsikált együtt, alapító tagja volt a világzenei zászlóshajóként ismert Tin-Tin Quartetnek is. − A pályám elején nagyon hajszoltam magam − mondja. − Jellemző történet: Dániában szerveztek nekem egy nagy turnét, aminek a tiszteletdíjából vettem egy használt piros sportkocsit. Semmi szükségem nem volt rá, de jól szimbolizálta azt a pörgést, amelyben akkor éltem. Aztán az autó tönkrement, amit persze nagy traumaként éltem meg, ám a roncs árából vettem egy akusztikus gitárt. Az a hangszer pedig egy szemlélődő világba vitt be. Akkor kezdtem indiai zenével foglalkozni a Tin-Tin Quartettel, és azóta tudom: fontos időnként megállni és szemlélődni, hogy ne csináljunk felesleges dolgokat. Azóta csak egyszer estem túlzásba, az ezredforduló idején, amikor egyszerre tizenegy zenekarban játszottam: magánéleti okokból vetettem magamat a munka sűrűjébe. Igaz, megkaptam érte az év jazz-zenésze elismerést. Meg is rémisztett, hogy ilyen fiatalon ért a megtiszteltetés.
Juhász Gábor persze nem öregszik, és azóta sem csinál felesleges dolgokat. Ennek tanúi lehetünk szombat este a Fonóban, az ötvenedik születésnapi koncertjén, valamint március 21-én az Opus Jazz Klubban, ahol quartetjével mutatja be új lemezét, A kertben-t.
