Ahogyan az össze művészeti ágról, úgy az építészetről is megszámlálhatatlan könyv jelent és jelenik meg folyamatosan. Az irányzatokra, kiemelkedő alkotókra, különféle művekre vagy apróbb részletekre fókuszáló kiadványok között nem nehéz elveszni, főleg, ha az olvasó kevéssé jártas a témában. Éppen ebben segítenek azok a könyvek, amelyek megpróbálnak átfogóbb képet adni az adott alkotói formáról. Az efféle köteteknek persze sosem lehet az a feladata, hogy teljes és részletekbe menő képet adjanak például az építészet fejlődéséről, ugyanakkor arra nagyon is megfelelnek, hogy alapvető ismereteket szerezzünk az adott témában. Ebbe a sorba remekül illeszkedik a Rozsnyai József és Szakács Béla Zsolt által írt, a Holnap Kiadó gondozásában megjelent A magyar építészet rövid története is.
A könyv nem titkoltan kettős céllal született: egyrészt valóban ideális iránytű és bevezető a magyar építészet világába, másrészt a szerzők szakmai hátterét ismerve (mindketten a Pázmány Péter Katolikus Egyetem művészettörténet tanszékének oktatói) iskolai tananyagként is felfogható. Utóbbira ráerősít a tankönyvszerű forma, illetve a praktikus méretek ellenére is minél több információ egybesűrítése.
Az írók azt látták megfelelőnek, ha felosztják egymás között a különböző korszakokat bemutató fejezetek megírását: így Szakács foglalkozik a távolabbi múlttal (honfoglalás előtti építészeti emlékek, romantika, gótika, reneszánsz, oszmán-török építészet), Rozsnyai pedig a XVI. századtól veszi fel a fonalat és jut el a jelenbe (reneszánsz, barokk, klasszicizmus, romantika, historizmus, vasszerkezetes és vasbeton-építészet, szecesszió, art déco, modern, szocreál, organikus és kortárs irányzatok). A fejezeteket ezen túl további két részre bontották: előbb vázolják az adott korszak sajátosságait, majd pedig néhány fontos vagy kevéssé ismert, ám jelentős mű bemutatásával árnyalják is azt. Ráadásul fontosnak tartották, hogy ne csak olyan művekről emlékezzenek meg, amelyek a jelenlegi országhatárokon belül lelhetőek fel, hanem a történelmi Magyarország épített emlékeit vették alapul, így olvashatunk például a kopcsányi Antiochiai Szent Margit-templomról, a gyulafehérvári székesegyházról, a gerényi hatkaréjos rotundáról vagy a marosvásárhelyi kultúrpalotáról is. Szintén dicséretet érdemel, hogy a még mindig kissé mostohán kezelt modern építészeti irányzatokról a keretekhez mérten Rozsnyai kellő alapossággal ír, talán segítve a kevésbé szakavatott szemeknek, hogy akár a szocreálban (például a nyíregyházi Váci Mihály Kulturális Központban) is meglássák a hasznosságot vagy a szépséget.
Ahogyan előszavukban kiemelik, arra törekedtek, hogy a könyv azok számára is érthető legyen, akik még sosem foglalkoztak építészettel, éppen emiatt a kötet végén a különféle szakkifejezések tára is segíti a tájékozódást. Utóbbi valóban hasznos jegyzék, különösen, hogy néhányat képpel is illusztrálnak a könnyebb érthetőség kedvéért. A magyar építészet rövid története egyik legnagyobb előnye sajnos legnagyobb hátránya is. A kis, zsebkönyvszerű méret nagyban segíti a könnyű olvashatóságot, akár utazásra is magunkkal tudjuk vinni, ha épp fel akarjuk fedezni azokat a vidékeket, amelyekről a szerzők említést tesznek. Épp emiatt azonban a közölt képek egy része túlzottan apró – ez főképpen az alaprajzok esetében zavaró, mert időnként már-már kivehetetlen, mit is kellene látnunk az adott dokumentumon. Amiatt viszont dicséret illeti Szakácsot és Rozsnyait, hogy a legtöbb, röviden elemzett épületet meg is látogatták, hogy még hitelesebb képet tudjanak róluk adni (Rozsnyai esetében a képek adása szó szerint is érthető, hiszen több fotót ő maga készített). Ráadásul nem átallanak kritikus hangot is megpengetni, hiszen például a diósgyőri vár esetében kiemelik: „Néhány éve megtörtént szinte teljes kiépítése, mely eredeti részletek elpusztításával és a történetileg kialakult állapot meghamisításával járt. A mai látogató már egy XXI. századi épületben nézheti meg azt, hogy kortársaink hogyan vélekednek a középkorról.”
