Az ötvenes–hatvanas évek fordulóján, a beat születésének idején írta meg John Osborne a Look back in Anger (Nézz vissza haraggal) című drámáját, vagy ahogy magyarul ismerjük: a Dühöngő ifjúságot. A darab a sarkaiból forgatta ki az angol színházi irodalmat, a biztonságos melodrámákat és vígjátékokat lassan, de biztosan felváltották a kor aktuális problémáira reflektáló történetek.
Nézz vissza haraggal – az eredeti cím pont arról szól, ami a hat évtizeddel ezelőtti dühös fiatalokat mozgatta. Hogy nem lehet megbocsátani az idősebb generációnak, hogy tetteikkel az igazi élettől fosztották meg gyerekeiket. Ezek a fiatalok zsigerből elutasítják a hazugságokat és a képmutatást, régi eszmékben nem hisznek már, de az újakat sem akarják észrevenni. Arról pedig fogalmuk sincs, hogy mitől jönnének rendbe a dolgok. Egyetlen dologban hisznek csupán: a céltalan lázadásban.
A darab időről időre a magyar színházak repertoárjában is feltűnik, most Znamenák István rendezésében, Nádasdy Ádám remek fordításában látható a Belvárosi Színházban.
Osborne történetének főszereplője Jimmy (Szabó Kimmel Tamás), aki egy piszkos-dohos albérletet kénytelen megosztani feleségével, Alisonnal (Kovács Patrícia) és legjobb barátjával, Cliff-fel (Ötvös András). Jimmy tanult fiú, mégis egy cukorkás standon kénytelen dolgozni. Jimmy megveti a hazugság minden formáját, véget nem érő harcot folytat az emberi kapcsolatok kiüresedése és reménytelensége ellen, de legfőképp képtelen elfogadni, hogy ő is, ahogy oly sokan, a középosztálybeli, konzervatív angolok életét kell hogy élje. Haragja elsősorban feleségére és azok szüleire irányul, aminek a legcizelláltabb módon képes hangot adni, de a lány képtelen kitörni ebből az elnyomó helyzetből. Miután kiderül, hogy várandós, csak barátnője, Helene (Járó Zsuzsa) rábeszélésére költözik el otthonról. Bár Jimmy és Helene között ezután szenvedélyes viszony alakul ki, a forgatókönyv mit sem változik: a férfi haragja minden kapcsolatát tönkreteszi. Megmarad a konvenciók hálójában való vergődés, a perspektíva nélküli létezés és a társas magány.
A darab megjelenésekor Jimmy Porterben egy nemzedék látta viszont önmagát, de felvetődik a kérdés, hogy ma mire hívja fel a figyelmet ez a történet. A második világháború utáni tehetetlen dühöt a maga teljességében ma már nehéz átérezni. Znamenák István rendezése pedig meg sem próbálta kibillenteni saját korából Osborne művét. Így ezért bármennyire jó színészeket látunk is, akik a legtöbbet hozzák ki a rájuk osztott karakterekből (Kovács Patrícia a többiekhez képest jóval fénytelenebb és egysíkúbb), nem tudunk a dühükkel azonosulni. Pedig a mai fiatalokban is forrnak az indulatok, sokuk képtelen elfogadni a körülöttük zajló társadalmi és politikai folyamatokat. Ráadásul ennek egyre többen hangot is adnak. Akár róluk is szólhatna ez a történet.
