Bakancs helyett matyóhímzéses dizájnbőrdzseki

A régi slágerek után ácsingózó rajongók, kubai ritmusra kalandozó magyarok és feliratozott új dalok – Edda-koncerten jártunk.

A tematikusan felépített koncert vasgyári szekciójában elhangzott dalokat az Edda első lemezén megjelent Fémszívű fiú indította, amit a telt házas aréna főleg 30-as, 40-es, 50-esekből álló közönsége kitörő örömmel fogadott. Ezt a Vágyom haza, majd egy újabb bakancsos szerzemény, a maga korában ki nem adhatott Engedjetek saját utamon követett, amit nyilván a zenekar múltjára tett utalásokkal próbált Pataky az időben elhelyezni. A húzós rockdal Alapi remek játékával vált emlékezetessé.

Érdekes színfoltja volt még az estének, amikor a Led Zeppelin Kashmir című rockhimnuszának átdolgozása, az Ott leszünk előadása olyannyira elragadtatta a frontembert, hogy nem lepődtem volna meg, ha azonnal megidézi magát Pintér Tibort lóháton, hogy együtt lovagoljanak vissza az időben egészen az Etelközig, de legalább a Zámbó Jimmy-féle Dáridóig. Majd jöttek az új lemez dalai, amiket feliratozva énekelhetett a nagyérdemű, már ha volt kedve és nem ment ki alattuk sörért, borért, esetleg kumiszért. Az új lemezre íródott szerzemények leginkább egy nemzeti érzetű amatőr rockopera minőségét nyújtották, a szövegeiket olvasva azt hittem, hogy ott a helyszínen ad hoc alapon íratják ki a feliratozókkal. Furcsa, hogy mondjuk az Edda 1986-os hatodik lemezének remek dalszövegei után hogy silányodhatott egy szövegírói tehetség idáig. És hogy egy 33 lemezes életmű után miért kínozzák a koncertre látogatókat szisztematikusan az új dalokkal?

A jól leültetett buli közepe felé aztán, a sokadik „drága véreim” után, végre jött egy történelmi pillanat. Az Örökség című dal előadása alatt megjelent maga Roby Lakatos is a színpadon, akit, ha jól sejtem, maga Balog Zoltán varrhatott a zenekar nyakába, mondjuk, szerencséjükre, hiszen kaphatták volna Mága Zoltánt is. Számomra érthetetlen, hogy mit keresett a kiváló Roby Lakatos azon a színpadon, ahol egy rockzenekar az életművét kívánja bemutatni, oké, azt megértem, hogy nem a jogdíjakból kihagyott volt tagokat akarták mutogatni, de miért Roby Lakatos? Aki egyébként Alapival egy jópofa szólópárbajt vágott le, megcsillantva valódi tehetségét. A közönség olyannyira nem értette egyébként, amit lát, hogy Lakatost körülbelül akkora ovációval fogadták, mint Randy Watsont, az afro-amerikai énekest az Amerikába jöttem című filmben. Rejtély, miért vállalhatta el ezt a fellépést a világhírű jazz-zenész (Mándoky biztosan jobb választás lett volna.) Ahogy az is, hogy Mogyoró Kornél szerepeltetése kinek az ötlete lehetett. Roby Lakatos után ugyanis ő lépett a színpadra, és rögtönzött kongapiruettjével latinos ritmusokat csempészett a kivetítőn látható Feszty-körkép harcosainak a lába elé. Történelmi tanulmányaimból valószínűleg kimaradt, hogy a kalandozó magyarok eljutottak egészen Kubáig vagy Brazíliáig A koncert ezen pontján éreztem úgy magam, hogy most én „álmodtam egy világost” magamnak, és inkább kimentem a büfébe egy sörért. Ahol egyébként a párbeszédeket hallgatva körülbelül mindenki a régi nagy slágerek után ácsingózott.

Hát, akik a régi Edda-slágerekre számítottak szombat este, azoknak csalódniuk kellett. A monstre koncert gerincét a ’90 után íródott szerzemények adták, persze nem maradt el egy-két a Van Halen Jumpjának mintájára íródott eposz sem az első etapban, elhangzott még a Gyere őrült, a Mi vagyunk a rock és egy remek Slamo-dal, az Ó azok az éjszakák is, amit Hetényi kissé furán szétdobolt, illetve Gömöry a dalba nem illő szintifutamokkal bolondított meg. A zenekarra egyébként egész este az atompontos jelzőt lehetett csak ráaggatni, tényleg mindenki a tudása legjavát hozta, Patakytól sem lehet elvitatni a hangját, mai napig remekül énekel, fia egyébként több dalban végigkísérte, ezt mondjuk már Stingnél is láthattuk, nagyobb riadalmat ott sem keltett az ötlet.

Furcsállottam, hogy a ráadásban a Szellemvilág után a Kör és a Velem kiáltsatok mellett a Kölyköd voltam hangzott el az ősidőkből, az egykori miskolci migránshimnusz, az Elhagyom a várost, gondolom, nem véletlenül nem került a repertoárba, ahogyan a valaha írt legnagyobb Edda-dal, a Hűtlen sem. Pataky egyébként a koncert végén még beszélt a határt védő kerítésről, ekkor egyébként sokszor pillantottam fel az aréna VIP-szekciója felé, hátha felismerek egy-két fontos kormányközeli arcot a félhomályban, de sajnos róluk lemaradtam.

Azt sajnálom, hogy a beszámoló elején emlegetett bakancsos legendából mára egy, a mondanivalójában valamiféle ezokatyvasszá silányított csapat maradt az Edda, de azt elvitatni nem lehet, hogy Pataky üzleti érzéke még ma is zseniális. A régi Edda-slágerek és a Patakyt körbevevő kiváló zenészek még ma is felteszik az Eddát az aréna színpadára. Ha már ez így is van, a zenekar múltjához méltó dallista megoldás lehetne a fanyalgó egykori Edda-rajongók meggyőzésére is.