Ebből a szempontból Berlinben sem fenékig tejfel az élet,– legalábbis a kissé túlnyújtott és helyenként unalomba fulladó A zsákmányul ejtett várost látva. Andreas Wilcke rendező arra világít rá, hogy az ingatlanbefektetők spekulációi, vagyis az irreálisan dráguló lakás- és albérletárak miatt a német fővárosban a helyiek számára egyre nehezebbek a mindennapok. Egyes jelenetek kapcsán nem volt nehéz Magyarországra sem asszociálni, hiszen itt is hasonló a helyzet már évek óta.
Amíg Berlinben a saját otthon elvesztése a probléma, A cement ízéből az is kiderül, hogy a szíriai építőmunkásoknak a hazajutásra sincsen esélyük. A polgárháborús övezetből az újjáépítés mozzanatait élő Líbiába menekült szíriaiak magasházak felhúzásában segédkeznek, miközben életterük éppen semmivé válik a sorozatos ágyútűzben. Ziad Kalthoum filmje már-már művészi szintre emeli ezt a különös kettősséget (párba állítva azzal is, hogy a munkások a líbiaiak ellenszenve miatt nem hagyhatják el az építési területet, így napközben hiába dolgoznak a magasban, éjszakára egy föld alatti lyukban kénytelenek meghúzni magukat), sokkal inkább a képekre és a zajokra bízva a helyzet groteszkségének megértését.
A tömeg problémája mellett az egyén, az építész gondjaira is jutott némi fókusz a filmnapokon. A Big Time a nagyon fiatalon a szakmája elitjébe berobbanó Bjarke Ingels mindennapjait mutatja be, például azt, miképpen jut el egy-egy elképesztő terve (például a dán tengerészeti múzeum, a VIA 57 West felhőkarcolópiramis, illetve a sípályával kombinált Amager Bakke hulladékhasznosító) a megvalósításig, és hogy eközben milyen problémákkal kell szembesülnie akár a cége, akár a magánélete tekintetében. Az erősen imázs- és marketingfilmszagú Big Time szerencsére objektív szemmel nézve is tartogat remek pillanatokat.
Ez kevéssé áll az Álombirodalomra, amelynek izgalmas témáját kissé agyonnyomja a rendező, David Borenstein önfényezése (most komolyan, ez a film nem működött volna anélkül, ha nem beszél magáról és nem azt kell néznünk ötpercenként, ahogyan zenél?). Pedig a kínai lakásvásárlási show-k(!) – amely során fehér és fekete, ismert sztárokként eladott szerencsevadászok igyekeznek otthonvételre ösztönözni a kínaiakat – roppant izgalmas téma (és ismét feldereng Jane Jacobs neve az üresen tátongó bérháztengerek láttán), élen az egy adott városrészt bemutató és benne csak az ott élőket nem a saját tulajdonának tartó helyi kiskirállyal.
