Egy várost nem az épületei határoznak meg

A 10. Budapesti Építészeti Filmnapokon kiderült: az ember nem mindig képes tanulni a saját hibáiból.

Immáron tizedik alkalommal rendezték meg a Toldi moziban a Budapesti Építészeti Filmnapokat, amely a fokozatosan egyre nagyobb és népszerűbb rendezvénnyé vált az elmúlt években. Meglepő volt látni, milyen sokakat érdekel az épített környezetünkkel kapcsolatos alkotások, nem egy mű telt ház előtt futott a nagyteremben.

Ahogyan a korábbi években, a fesztivál szervezői ezúttal is igyekeztek olyan alkotásokkal is szolgálni, amelyekben az építészet sok esetben inkább csak ürügy, hogy különféle társadalmi problémákat kivesézzen. Sőt, a nyitófilm megválasztása az általam látott többi munka fényében igazi telitalálatnak bizonyult, hiszen konklúzióként levonhattam, hogy az emberiség képtelen tanulni a korábbi hibáiból, és rendre elköveti ugyanazokat az ostobaságokat.

A Jane polgár – Csata a városért című dokumentumfilm ugyanis Jane Jacobs éles szemű meglátásait és állhatatos aktivista munkáját állította középpontjába. A címszereplő 1961-ben jelentette meg A nagy amerikai városok élete és halála című könyvét, amelyben élesen bírálta az akkori, tömegeket érintő építészeti trendeket, elsősorban a New Yorkban gyakorlatilag teljhatalmú Robert Moses elképzeléseit. Jacobs rávilágított, hogy a városok képét nem az épületek, hanem az emberek határozzák meg, az emberi szokásokhoz kell igazítani a terveket, és nem elefántcsonttoronyból megmondani, miért lesz jó gigantikus bérházakba kényszeríteni több ezer lakót (ebből a szempontból Le Corbusier is megkapja a magáét). Bár maga a film kissé talán túlzottan is démonizálja Moses alakját, Jacobs megállapításai valóban igazak – a mai napig eszünkbe juttathatnak egy-egy felsőbb utasítást egy-egy nem az átlagpolgárok érdekeit figyelembe vevő beruházásnál.

Részben ez juthatott eszünkbe a Addisz-Abeba, Kína új virága című dokumentumfilm esetében is, amelyből megtudhatjuk, Etiópia fővárosának arculatát teljesen a kínai építtetők határozzák meg. S bár az afrikai országban sokan örülnek neki, bőven akadnak olyanok is, akik a megkérdőjelezik ennek az épülő új világnak az élhetőségét.

Ebből a szempontból Berlinben sem fenékig tejfel az élet,– legalábbis a kissé túlnyújtott és helyenként unalomba fulladó A zsákmányul ejtett várost látva. Andreas Wilcke rendező arra világít rá, hogy az ingatlanbefektetők spekulációi, vagyis az irreálisan dráguló lakás- és albérletárak miatt a német fővárosban a helyiek számára egyre nehezebbek a mindennapok. Egyes jelenetek kapcsán nem volt nehéz Magyarországra sem asszociálni, hiszen itt is hasonló a helyzet már évek óta.

Amíg Berlinben a saját otthon elvesztése a probléma, A cement ízéből az is kiderül, hogy a szíriai építőmunkásoknak a hazajutásra sincsen esélyük. A polgárháborús övezetből az újjáépítés mozzanatait élő Líbiába menekült szíriaiak magasházak felhúzásában segédkeznek, miközben életterük éppen semmivé válik a sorozatos ágyútűzben. Ziad Kalthoum filmje már-már művészi szintre emeli ezt a különös kettősséget (párba állítva azzal is, hogy a munkások a líbiaiak ellenszenve miatt nem hagyhatják el az építési területet, így napközben hiába dolgoznak a magasban, éjszakára egy föld alatti lyukban kénytelenek meghúzni magukat), sokkal inkább a képekre és a zajokra bízva a helyzet groteszkségének megértését.

A tömeg problémája mellett az egyén, az építész gondjaira is jutott némi fókusz a filmnapokon. A Big Time a nagyon fiatalon a szakmája elitjébe berobbanó Bjarke Ingels mindennapjait mutatja be, például azt, miképpen jut el egy-egy elképesztő terve (például a dán tengerészeti múzeum, a VIA 57 West felhőkarcolópiramis, illetve a sípályával kombinált Amager Bakke hulladékhasznosító) a megvalósításig, és hogy eközben milyen problémákkal kell szembesülnie akár a cége, akár a magánélete tekintetében. Az erősen imázs- és marketingfilmszagú Big Time szerencsére objektív szemmel nézve is tartogat remek pillanatokat.

Ez kevéssé áll az Álombirodalomra, amelynek izgalmas témáját kissé agyonnyomja a rendező, David Borenstein önfényezése (most komolyan, ez a film nem működött volna anélkül, ha nem beszél magáról és nem azt kell néznünk ötpercenként, ahogyan zenél?). Pedig a kínai lakásvásárlási show-k(!) – amely során fehér és fekete, ismert sztárokként eladott szerencsevadászok igyekeznek otthonvételre ösztönözni a kínaiakat – roppant izgalmas téma (és ismét feldereng Jane Jacobs neve az üresen tátongó bérháztengerek láttán), élen az egy adott városrészt bemutató és benne csak az ott élőket nem a saját tulajdonának tartó helyi kiskirállyal.