Elkészült a magyar zenei underground Így írtok ti-ja

Darvas Benedekkel és Czitrom Ádámmal beszélgettünk, akik katalógusszerű karikatúralemezt készítettek a kedvenc előadóik dalaiból.

C. Á.: – Egy jó karikaturista pedig pontosan ismeri a modelljeit. De nemcsak a rajzait lehet egyből felismerni, hanem azt is, hogy a figurákat ő készítette. Olyan volt dolgozni a lemezen, mintha folyamatosan tükörbe néznénk. És a tükörben a sajátunkon kívül látszott a másik arca meg azé az előadóé is, akit felidézni készültünk. Minden esetben kérdés volt, mit tudunk kezdeni egy-egy zenekar stílusával, megszólalásmódjával, és mit tudunk hozzátenni.

D. B.: – Rengeteg jegyzetet készítettünk. „Kórképeket” állítottunk fel a zenészekről. Mik a bogaraik, mik a visszatérő témáik? Milyen vajon a viszonyuk a szüleikkel, mik a kedvenc kajáik, kihez beszélnek leggyakrabban? Ezeket mind számba vettük. Egy idő után arra kezdtünk figyelni, ami a számok hangulata mögött bújik meg.

– A szövegek vagy a zenék készültek el előbb?

C. Á.: – A legtöbb esetben egyetlen sorunk volt meg, azt írtuk körbe. Előfordult, hogy a dallam kezdett el formálódni, de volt olyan eset is, hogy egyszerre ugrott be egy szövegkezdemény és hozzá pár taktus. Előfordultak olyan előadók is, akikhez nem tudtunk érvényes közelségbe kerülni, úgyhogy róluk nem készítettünk végül karikatúrát.

D. B.: – Első körben 40 zenekart írtunk össze. Köztük volt a Vágtázó Halottkémek, a Tudósok, Péterfy Bori & a Love Band és a Tankcsapda, de ők aztán kiestek, ahogy egy késői Lovasi-dal is, ami elég sötét lett.

– Kik maradtak?

D. B.: – Egy korai Lovasi például. És Cseh Tamástól a Hiperkarmáig, a Trabanttól az Európa Kiadóig, a Balatontól a Neuroticig, a Quimbytől a Csík Zenekarig sokan szerepelnek olyanok, akiknek a nyolcvanas és a kétezres évek eleje közé esett a fénykoruk.

– Az album dalai nemcsak szimplán követik egymást, hanem párszor össze is kacsintanak.

D. B.: – Persze, hiszen egymáshoz képest is van jelentésük és jelentőségük. A lemez készítése közben olyan összefüggések, hatások rajzolódtak ki előttünk, amelyek azelőtt nem voltak világosak. Az elején arra gondoltunk, hogy kronologikusan pakoljuk egymás mögé a számokat, aztán végül egy olyan változat mellett döntöttünk, amelyben egymásra is felelgetnek az egyes dalszövegek. Az Elkövetlek egy katalógusszerű lemez lett a kedvenceinkből, akik közül sokan egymásnak is a kedvencei lehettek.

– Mit szóltak a kedvencek, amikor először meghallották „magukat”?

D. B.: – Nagyon élvezték. Akiknek eddig sikerült megmutatnunk, mind elégedett volt a végeredménnyel. Érdekes volt megfigyelni, hogy a saját alakmását elmélyülten figyelte mindenki, a többi stílusgyakorlaton pedig nagyokat nevetett. Ez abban erősített meg, hogy mások eszköztárát jobban, pontosabban látjuk kívülről, az pedig, hogy belőlünk mi látszik, hallatszik, rendre meglep bennünket.

– Mi az, ami a korszak dalaiban közös?

C. Á.: – Hívószavak helyett a magyar undergroundnak inkább történetei vannak. Kiss Tibi azt mondta, van egy súlyos csatornafedél, és a színtér azt próbálja megemelni. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Nekem az első Balaton-koncert volt talán a legmeghatározóbb. 19 éves voltam, lekeveredtem a Gödörbe, és egyszerűen nem értettem, mi történik most. Zeneileg nem voltak kapaszkodóim, hiszen nem blues volt ez, hanem annak egy romantikus, kelet-európai, lakótelepi változata. És abból a szempontból is zavarba ejtő volt a találkozás, hogy a frontembernek, Víg Mihálynak a látszólag rezignált színpadi jelenléte milyen bensőséges közösségi élményt teremtett.

D. B.: – Engem gyerekkoromban sokszor cipelt olyan házibulikba apám (Darvas Ferenc zeneszerző – a szerk.), ahol a magyar underground figurái is feltűntek. Dohányfüstre, rengeteg borra, gombfocimeccsekre és halk zongorajátékra emlékszem. Sok emberre, aki körülvesz, és aki már harminc vagy negyven éve alkot közösséget.

– Ez a világ elmúlt már, vagy folytatható lenne a lemez mai előadókkal? Őket is felismernénk egy zenei karikatúra első taktusairól?

C. Á.: – Szerintem az underground időtlen, de éppen olyan radikálisan változik a jelentése korszakról korszakra, mint amilyen radikális az underground művészet maga. Az a gyanúm, hogy nehezebb lenne mai előadókkal folytatni az Elkövetlek-et, mert egyrészt szükség van tizenöt-húsz éves távlatra, másrészt úgy érzem, hogy a mai zenekaroknak megváltozott a nyelvhez való viszonyuk. Egyre többen énekelnek angolul, aminek elsődlegesen piaci okai vannak persze, és ez rendben is van. Így viszont a kísérletező nyelvhasználat háttérbe szorul. Nagyon másképpen használja a nyelvet Pajor Tamás, Menyhárt Jenő vagy Bérczesi Robi. Egy angol dal esetében jóval nehezebbé válik az átrajzolás és az eredetivel való összehasonlíthatóság, akkor is, ha mindkét oldalon nagyon jól tudunk angolul.

– Egy adott ponton egy harmadik „elkövető” is csatlakozott a munkához, Cseh András. Neki mi volt a dolga?

C. Á.: – Én korábban játszottam Andris zenekarában, de a képeit akkor még nem ismertem. A Netfüggők című, 2016-ban megjelent kifestőjében találkoztam először a rajzaival, és megtetszett az ötletességük. Amikor az Elkövetlek borítójának megtervezésén törtük a fejünket, eszembe jutott, hogy megmutathatnánk neki az anyagot, hiszen ő is a korszak gyermeke – minden értelemben. Nem is mondtunk semmit a projektről, csak lejátszottuk neki a dalokat, ő pedig egyből rajzolni kezdett, és kiderült, hogy jól érti a dalszövegek finomságait.

D. B.: – Végül minden számról rajzolt. Ezek nem pusztán illusztrációk, hanem tovább is gondolják, ki is egészítik a dalokat. Úgy döntöttünk, hogy a szövegek helyett ezeket a képeket tesszük a CD-borítókba.

– Április 20-án a Trip hajón tartják a lemez bemutatóját, méghozzá meglehetősen formabontó módon.

D. B.: – Különleges este lesz. Már csak azért is, mert a dalokat nem játsszuk el, ehelyett közösen meghallgatjuk a lemezt. Ennek elsősorban technikai okai vannak, hiszen a számok hangzása annyira speciális, hogy nehéz lenne élőben visszaadni. Arról nem is beszélve, hogy mindegyik zenekar megszólaltatásához különböző hangszerparkra és rengeteg vendégzenészre is szükségünk lenne, ilyen óriási apparátus pedig kevés helyen áll rendelkezésre Budapesten.

C. Á.: – Egyébként is úgy éreztük, hogy érdekesebb az anyaggal úgy találkozni, ha minket nem lát szemtől szemben a közönség, hanem csak a dalokat hallja. Lesznek persze meglepetések is, levetítünk egy kisfilmet, eljátszunk pár kimaradt dalt, és beszélgetünk is egy keveset a lemezről. Intim, zenei szellemidézés lesz. A hangulatát valahova a pogácsás kiállításmegnyitók és egy új autómodell leleplezése közé lőném be.