„Bántja lelkem a nagy város / Durva zaja” – írta Ady Endre, és a nagy magyar vátesz keserű dörgedelmét azóta sem puhította-simította kevésbé élesre a mindennapi tapasztalat. Húsba vág. De állítsuk kicsit feje tetejére a nézőpontot, és induljunk hangvadászatra, zörejcserkészetre! Térképezzük fel a közterek slágertrendjeit! A zajszennyezéstől nem szabadulhatunk meg ugyanis, ha viszont a főváros hangkulisszáira figyelünk, akár még egy mosolyt is lophatunk magunknak. Seregszemlénk persze nem lehet teljes, csak néhány tippel tudunk szolgálni.
Érdemes hangvadászportyánkat a Corvin téren kezdeni. Itt ugyanis világzenei a színtér, és műfajok, stílusok rangadója folyik. Alászállásunk során jó eséllyel kúsznak fülkagylónkba a Jean-Paul Belmondo főszereplésével világhírt szerzett film, A profi lélekkaristoló, szaggatott zenei futamai. Estefelé néha a népiesebb kulturális örömök hívei örülhetnek. Ilyenkor ugyanis egy kedves arcú, szemüveges fiatalember énekel a capella népdalokat. Lelkesedése, az előadás vehemenciája feledteti a technika helyenként látványos megbicsaklását. A két világ: a tradíciók és a közös popzenei kincstár ékköveinek találkozása pedig olyankor mutatkozik meg, amikor ugyanitt két roma férfiú csap a húrok közé. Profizmusuk lefegyverző.
Ahogy a Blaha Lujza téren a villamosmegállóba kisebb dobfelszereléssel kitelepedő férfi elszántsága is. Magányos gerillaharcos, aki mintha a flaszter felett szórná ritmikus átkait, és emlékeztetne minket: néha a saját életünkben is elkelne egy erőteljes ütemváltás. A Deák téri aluljáróban alighanem Guinness-rekord-kísérlet folyik: egészen biztos, hogy nincs a világnak olyan pontja, ahol többször gitározták el a The Animals korszakos slágerének, A felkelő nap házának az elejét.
A monotonitásnak amúgy is megvan a maga bája, és otthonosságot kölcsönöz a nagyváros gyorsan cserélődő statisztériájának forgatagában. Ilyen állandó vonatkozási pont a Ferenciek terén a férfi, akinek jól ismert, öblös hangja, különös hangsúlyozása nemsokára ismét felcsendül majd, hiszen ő a Budapesti Tavaszi Fesztivál programfüzetét kínálja sajátosan kántálva.
Számos más példát lehetne még felhozni. A vak párt a szájharmonikával és a csörgődobbal. A harmonikás fiút a Széll Kálmán térről. A mesefiguraszerű idős bácsit a négyes-hatosról, aki kedves hangon közli, hogy egy kis aprót kér, de ha nincs, semmi baj, akkor ő megy is tovább. És tényleg megy, nap nap után. Aztán ezek a hangok is eltűnnek majd biztos, helyüket más hangok veszik át. A nagyvárosi kórus összetétele gyakran cserélődik, a szólistákra néha odafigyelünk, de sokszor inkább nem. Igazából nem halljuk, és ami rosszabb, nem is látjuk őket.
