Lehet romlott lelkű francia gróf, hidegvérű pszichopata gyilkos – ha csak filmvászonról ismerjük John Malkovich színészi munkásságát, tudhatjuk, ezer arca van. Így nem meglepő, hogy Sandro Miller fotográfiáin Abraham Lincolnként, Marilyn Monroe-ként vagy Che Guevaraként láthatjuk viszont. Persze, ha azt hisszük, csupán egy jópofa geg világhírű fotográfiákat újraalkotni az amerikai színész főszereplésével, hatalmasat tévedünk. A Malkovich, Malkovich, Malkovich valóban a fotográfia mesterei előtt tiszteleg, mélyebben, mint ahogy e néhány szó kifejezi. Mély szakmai alázattal teszi jelen idejűvé a munkásságukat.
Sandro Miller tizenhat évesen szeretett bele a fotográfiába, az amerikai divatfotós, Irving Penn hatására. Penn Picasso-portréjának Miller-féle parafrázisát rögtön e kiállítás elején megtalálhatjuk. A képen a hetvenhat éves Picassón kalap, arcának jobb oldala a sötétben, csak a szeme világít: mindössze a megtörtnek tűnő tekintet, a ráncok rajzolata beszél. Látszólag más feladat lehetett Salvador Dalí portréjának újraalkotása: az eredeti kép készültekor ötvenéves festő a régi Hollywood némafilmes sztárjaként néz a kamerába – Malkovich szemében éppen úgy és éppen ott csillog a fény, mint Philippe Halsman képén. Ingmar Bergman és Orson Welles példaképét, John Fordot a halála előtt egy évvel örökítette meg Richard Avedon: a fotón nem a lebiggyedő ajak a legmegrázóbb, vagy az, hogy a termékeny filmrendező elvesztette egyik szeme világát: látó szeme belenyugvó szomorúsággal néz a végtelenbe.
Most már őrült ötletnek tűnik ezeket a mesterműveket újraalkotni – mondta Sandro Miller a kiállításmegnyitón, ám megállapításával lehet vitatkozni: inkább tűnik nagyszerűnek. Miller – akárcsak múzsája, Malkovich – csak a tökéletessel érte be: a fotókon látható fényviszonyok tanulmányozásán, visszaadásán túl figyelembe vette az eredeti kamerákat, helyszíneket és a kiállításokon bemutatott képek méretét is. És hogy modelljének megjelenése teljesen egyező legyen az eredeti mesterműveken szereplő személyiségekével, jelmeztervezők, sminkesek, fodrászok segítségét is igénybe vette. (Csak az e fotókhoz használt parókák ára százötvenezer dollár volt.) Ennél jobban talán nem is lehetne tanítani, felmutatni a fotótörténet leghíresebb alkotásait. Régi barátjának, John Malkovichnak – akiről korábban már több mint száz portét készített – „mindössze” annyi munkája maradt, hogy teljesen átélje azokat a helyzeteket, amelyekben a fotók készültek. Diane Arbus 1967-es fotójának Egypetéjű ikreit nem csak a harisnyájuk különbözteti meg: csak az egyik lány állt örömmel modellt. Malkovich szoknyaszerepben is tökéletes alakításokat nyújtott – többek között Meryl Streepként −, s bár Christy Turlington hátaktja esetén maradunk inkább az amerikai szupermodell eredetijénél, Dorothea Lange Menekült anyáról készült fotója emlékeként könnyen Malkovich vonásait raktározhatjuk el magunkban.
Miért kellene ezeket a mesterműveket egyáltalán újraalkotni? – tette fel a kérdést a kiállítás megnyitóján maga Sandro Miller, majd elmesélte az előzményeket: „2011-ben negyedik stádiumú rákkal diagnosztizáltak. Amikor az ágyamban feküdtem, nem tudtam, valaha is vissza fogok-e térni a feleségemhez, a gyermekeimhez, a fotográfiához. Arra gondoltam, hogy ha mégis, akkor hogyan fogok köszönetet mondani mindazoknak a mestereknek, akik inspiráltak, ösztönöztek arra, hogy eljussak valahova. Csak egyet szerettem volna: újraalkotni a képeiket, amelyek azzá tettek, aki vagyok.” Például azért, hogy éltető erőt találjunk a művészetben.
