− Az ön csatlakozásával, 2000-ben vált a Quimby igazán kerekké, önazonossá − olvashatjuk a zenekar honlapján közzétett életrajzában, amelyben többször hangsúlyozzák, ön a csapat „őrült művésze”. Ez minden kreatív társulatnál kitüntető cím, de egy kicsit furcsa is.
− Valóban, kicsit tényleg az. Valahogyan kialakul egy kép az emberről, amelyhez a többiek aztán ragaszkodnak. Persze sok mindenben hasonlítunk egymásra, de én más életszakaszban vagyok, mint ők, rájuk verek körülbelül tíz évet. Aztán nekem volt polgári foglalkozásom is: hosszú ideig képzőművészetet tanítottam a Nádasdy Kálmán művészeti iskolában.
− Az interjúra hozott a táskájában egy könyvet a dadaizmusról és egy tetőcserepet.
− Ezek emlékeztető tárgyak. A dadaizmus már gyermekkoromban megragadott, a könyv azóta is sokfelé elkísér. A képzőművészet pedig később összekapcsolódott a zenei érdeklődésemmel. Egy dadaista alkotó bármihez ér, az játékká válik, semmit nem arra használ, amire eredetileg kitalálták. Az egész gyerekkorom ezzel telt: mindent máshogy használtam, mint amire való, persze tönkre is mentek dolgok a kezemben. Éppen így volt a trombitatanulással is: elsősorban azokat a művészeket figyeltem, akik valami mást csináltak, számomra különleges hangokat csaltak elő a hangszerükből. Természetesen a dzsessz tiszteletreméltó, nagy öregjeit is hallgatom, hallgattam.
− A tetőcserepet még mindig nem értem.
− Gyerekkori barátommal, Vasvári Pállal együtt kezdtünk el zenélni. Ő később a dzsessztanszakra ment, kiváló basszusgitáros lett, néhány éve halt meg. Én végül a tanári pályát választottam, harminc-egynéhány év után aztán újra együtt játszottunk. Tinédzserként az volt a szokásunk, hogy följártunk egy ház tetejére. A Balzac utca környékén laktunk, gyönyörű volt onnan a kilátás a Dunára és a Belvárosra. Felvittünk magunkkal egy üveg bort, beszélgettünk, és művészeti könyveket néztünk. Persze egy idő után abba kellett hagyunk a mászkálást, mert a házmester szólt a körzeti megbízottnak. A cserép erre az időre emlékeztet, persze nem annak a háznak a tetejéről való.
− Hogyhogy nem rádiót vagy magnót vittek magukkal?
− Nem is tudom, egyszerűen beértük a látvánnyal. De hangszer volt nálam, egy altfurulya.
− Amely főleg a barokk zenében népszerű. Eszerint úgy kell elképzelni a kamasz Kárpáti Dódit, hogy Händelt játszik egy újlipótvárosi ház tetején?
− Nem, dehogy. Csak az volt fontos, hogy a hangszer nálam legyen. Händelt egyébként sem tudtam volna eljátszani, nem tanultam zeneiskolában, autodidakta vagyok.
− Egy muzsikuscsaládban hogyan tudta megúszni a zeneiskolát?
− Édesanyám, Riszner Edit valóban nagyszerű zongorista volt, de fel kellett hagynia a pályával. Úgymond osztályidegenek voltunk: anyai dédapám, Riszner József ugyanis zenepedagógusként és iskolaigazgatóként Jászberény kulturális életét egyengette. A szüleim rengeteg zenét hallgattak, Wagner-operákat, dzsesszt, leginkább a húszas-harmincas évek táncdalait. Ennek köszönhetően már kisgyerekként annyi dzsesszt hallgattam, hogy nem kellett a szüleim fülét sokat rágni, amikor tizenhat évesen azzal álltam elő, hogy trombitálni szeretnék. Már akkor mélyen vágytam a trombitálásra, amikor valójában még fogalmam sem volt a hangszer mibenlétéről. Csak annyit láttam, Tomsits Rudolf nyomogat három billentyűt, és nagyszerű dolgokat játszik. Aztán figyeltem a hosszú sorokat a dzsesszklubok előtt, odabent a lelkes embereket, miközben például Kőszegi Imre dobolt. Vele ma együtt zenélek, mély barátság alakult ki közöttünk.
− Látszólag nagy kerülővel érkezett a zene világába.
− De csak látszólag. Kreatív képzőművészetet tanítottam, amiben benne van a klasszikus rajz és a festészet is – a tanításba pedig ugyanúgy igyekeztem ötleteket, gondolatokat belevinni, mint mondjuk a zenélésbe, a pedagógia alternatív irányzatai érdekeltek. Most is úgy zenélek, ahogyan festek: arra törekszem, hogy semmit se rutinból tegyek. Ha kell, ehhez akadályoztatom magamat az alkotásban, különféle rutinellenes módszereket találok ki. A képzőművészeti főiskolára már tanárként jelentkeztem, háromszor is, de nem jött össze − végül az iparművészetin szereztem meg a másoddiplomát. Közben alkottam, és szépen adogattam be tárlatokra a képeimet. Imádtam, amikor egy országos tárlaton megjelenhettem egy-egy képpel, nagy ünnep volt. Elmentünk, és megnéztük, ki mit csinál, a mai napig rendkívül érdekel a magyar képzőművészet. Aztán 1991-ben az Andersen lett az első nagy zenei ambícióm, majd kilenc évvel később a Quimby: fantasztikus volt azt érezni újra, hogy az irodalom és a képzőművészet szépen együtt tud működni a zenével. E sok minden mellett, amit most csinálok, mindenesetre próbálom tartani a kapcsolatot a képzőművészettel, és festek: a Kárpáti Dódi Priváti Projekt legutóbbi lemeze, a Tak-Tak borítóján is az én képem részletei vannak. Most egy sorozatot készítek, amely valószínűleg a dekorációja lesz ennek a születésnapnak.
− Meglepte a hatvanadik közelsége?
− Nem annyira. Eléggé sok mindennel elfoglalom magam, nincs időm meglepődni, és jó karban vagyok. Az idősödés problémáit inkább az apukámon keresztül élem meg, aki a kilencvennyolcadik évében van.
− A trombitálás kemény fizikai munka, a szimfonikus zenekaroknál korábban mehet nyugdíjba egy rézfúvós. Ön hogyan tartja karban magát?
− Trombitáláskor az egész test dolgozik, a lábtól a fejig. A zenészlét velejárója viszont az éjszakázás, az ide-oda rohangálás, rengeteg olyasmi van, amitől csak lefelé mennek a dolgok. A zenekar is egy nagy család, súlyos időket töltünk együtt, ha van egy-egy projekt. Persze ismerjük, szeretjük egymást, egyébként is összejárunk, és nagyon sokat beszélgetünk, a próbáinkon sokszor fejben dől el, hogy azt a sok zenei motívumot, amely bennünk van, hogyan tudnánk a megfelelő pillanatban előrántani. Azt nem állítom, hogy vigyázok magamra, de hogy bírjam a tempót, bokszleckéket veszek egy nagyszerű edzőtől, Micskó Sándortól. Nem nagyon kesztyűzöm, de minden mást csinálok. A boksz és a trombitálás között egyébként sok a hasonlóság: a levegővétel, a ritmus, a helyzetfelismerés, a reflex terén is.
− A születésnapi koncertjén csupa „nehézsúlyú” muzsikus lép fel. A vendégzenészeknek mi alapján küldte a meghívót?
− Néhányukat a Get Closer Concerts vezetője, Kleb Attila ajánlotta a figyelmembe. Érik Truffazzal már játszottam együtt: olyan élmény volt, mintha egy borzasztó erős motor lett volna a színpad alatt, amely iszonyú energiával dolgozik. Szerencsére a saját zenekarommal is hasonló a helyzet: ennek alapja az erős kohézió, a lendület és a koncepció. Barabás Lőrinc trombitást hosszú évek óta hallgatom, vannak hasonló vonásaink: ő is a dzsessz egy bizonyos saját rendszerét építi fel a zenéjében. Bődületesen erős a lengyel dzsessz: Pawel Kaczmarczyk zongorista muzsikájával egy fotográfus barátom, Jarek Wierzbicki ismertetett meg. Ő szinte nem is hangokat játszik, hanem gondolatokat. Frankie Látó játékát is sokat hallgattam, szerintem ő a legjobb magyar dzsesszhegedűs, egyszerűen itt a helye. Alba Hyseni albán-magyar énekes munkásságát szintén régóta ismerem. Kerülgettük már egymást egy ideje, zenei rokonlelkek vagyunk, s feltehetően nem ez lesz az utolsó alkalom, amikor együtt zenélhetünk.
− Tulajdonképpen egy erős dzsesszkoncertre kell készülni, amelyen a Quimby is muzsikál.
− Még szép, hogy ott lesz a Quimby: így van együtt a család.
