Petőfi Sándor sem járt állandóan kivont karddal

Margócsy István irodalomtörténész arról tartott előadást, az irodalomtörténet miért negligálja a humort.

Ilyen nagy narratíva volt például a XIX. században a nemzetépítő irodalom, amelynek ideológusai előszeretettel hivatkoztak Kazinczy Ferencre, a nyelvújítóra, de figyelmen kívül hagyták ama intelmét: az irodalom könnyedségét kellene erőltetni. Vörösmarty Mihály eposza, a Zalán futása irodalmi mérföldkő, de a Csongor és Tündének mégsem született a mai napig értő interpretációja. Margócsy szerint azért, mert a Szózat írójának imázsába nem tudták beilleszteni a szerző humoros oldalát. Petőfit az iskolában úgy tanítják, mintha állandóan kivont karddal járt volna, várva, hogy mielőbb hősi halált hallhasson Segesvárnál – és bár programverseket is írt, életműve javarészt mulatságos versekből áll, amivel a monográfusai nagyon nehezen tudnak valamit kezdeni. Margócsy István szerint a népnemzeti irodalom olyan ideológusai, mint Gyulai Pál vagy Beöthy Zsolt, szinte „megfagyasztották” az irodalmat: csak a nemzeti tematikájú, magasztos műveket voltak hajlandók komolyan venni. Ennek köszönhető, hogy Arany János humoros művei jórészt a kritikai kiadás hetedik kötetébe kerültek, de az is, hogy Jókait − aki számos mulattató kalandregénnyel szórakoztatta olvasóit − a nagy akadémiai összefoglalók úgy méltatják: mily derék dolog, hogy olvasóközönséget teremtett, ámde mily helytelenül tette, hogy kiszolgálta az olvasóközönség ízlését. Jókai persze provokálta is a népnemzeti kánont: 1860-ban akadémiai székfoglalóját a magyar néphumorról tartotta. A regényei írásakor sem a nagy ideológia lebegett a szeme előtt, hanem Charles Dickens irodalmi receptje. Az angol remekíró ugyanis azt vallotta, egy jó regényben úgy kergetik egymást a komoly, a vidám, a szentimentális és rettenetes részek, mint a jó angol szalonnában a fehér és a piros csíkok.