A Nyitott Műhely ajtaján belépők kedden este rögtön egy örömteli ténnyel szembesülhettek: megjelent a 2000 folyóirat legújabb, tavaly októberi száma. Hogy mindez idén márciusban történik, persze némi magyarázatra szorul: 2016 tavaszán a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) megvonta a rangos irodalmi és társadalmi havilap támogatását. A hivatalos indoklás szerint az NKA ekként őrizte volna meg „a magyar folyóirat-struktúra alapjait” – nem kis felháborodást kiváltva. És miközben az olvasó azon töprenghetett, hogy a neves folyóiratok ellehetetlenítése tükrében mit is jelenthet valójában „a rendszerváltás befejezése” vagy „média-rendszerváltás” fogalma, a 2000 tovább élt az online térben. 2017 tavaszán aztán az NKA hároméves megjelenésére is megítélt támogatást a 2000-nek, a folyóirat pedig azóta is szorgalmasan pótolja a kényszerű szünet miatt kimaradt, nyomtatott számait. Múlt év decemberében a lap irodalmi és esszépályázatot is kiírt Arany János bicentenáriumának tiszteletére a Szépírók Társaságával, amelynek eredményét most vasárnap, a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott Arany-napon is megismerhettük. A díjazott esszék, versek, kisprózák a 2000 tavaly októberi számában, az Írni Aranyban is megjelentek.
A kizökkent idő eme üdvös helyretolásán túl persze érhette még öröm a Nyitott Műhely ajtaján belépőket: ha találhattak szabad széket. A 2000 ugyanis új irodalmi előadás-sorozatot is indított, első estjére pedig, Margócsy István előadására rengetegen gyűltek össze − az irodalomtörténész ironikusan meg is jegyezte: feltehetően eljött az összes egyetemi hallgatója. Vasárnap a humoros Arany János, most a Humor az irodalomban volt a téma, de nem eltréfálva – amit Margócsy egy egyetemi anekdotával vezetett fel. Történt egyszer, hogy a hallgatóinak Petőfi és Arany levelezését adta meg témaként, miután egyik kiváló tanítványa azzal kereste fel: nem is gondolta volna, hogy Petőfinek ilyen jó humora van. A gimnáziumban nem olvasták A helység kalapácsát? – kérdezte Margócsy, mire a tanítvány úgy felelt: De tanár úr! Az egy komoly komikus eposz! Margócsy szerint a „paradox hülyeségnek” tűnő válasz nagyon érdekes jelenségre világított rá: a humoros művekről az irodalomtudomány borzasztóan nehezen tud beszélni. Az irodalomtörténet ugyanis, amely fölvázolja az irodalom kibontakozását, fejlődését, alakulását, mindig nagy narratívákban rendezi az egymás mellett és után keletkező műveket. A nagy narratívák azonban csak a „komoly” műveket veszik számba, az olyanokat, amelyek valamilyen esztétikai vagy ideológiai céllal készültek, vagy arra felhasználhatók. Az iskolákban, az egyetemeken, az akadémiai irodalomtörténetekben a komikus művek ezért éppen csak megemlítődnek, a nagy irodalmi narratívák mindig a pátosz jegyében születnek meg.
Ilyen nagy narratíva volt például a XIX. században a nemzetépítő irodalom, amelynek ideológusai előszeretettel hivatkoztak Kazinczy Ferencre, a nyelvújítóra, de figyelmen kívül hagyták ama intelmét: az irodalom könnyedségét kellene erőltetni. Vörösmarty Mihály eposza, a Zalán futása irodalmi mérföldkő, de a Csongor és Tündének mégsem született a mai napig értő interpretációja. Margócsy szerint azért, mert a Szózat írójának imázsába nem tudták beilleszteni a szerző humoros oldalát. Petőfit az iskolában úgy tanítják, mintha állandóan kivont karddal járt volna, várva, hogy mielőbb hősi halált hallhasson Segesvárnál – és bár programverseket is írt, életműve javarészt mulatságos versekből áll, amivel a monográfusai nagyon nehezen tudnak valamit kezdeni. Margócsy István szerint a népnemzeti irodalom olyan ideológusai, mint Gyulai Pál vagy Beöthy Zsolt, szinte „megfagyasztották” az irodalmat: csak a nemzeti tematikájú, magasztos műveket voltak hajlandók komolyan venni. Ennek köszönhető, hogy Arany János humoros művei jórészt a kritikai kiadás hetedik kötetébe kerültek, de az is, hogy Jókait − aki számos mulattató kalandregénnyel szórakoztatta olvasóit − a nagy akadémiai összefoglalók úgy méltatják: mily derék dolog, hogy olvasóközönséget teremtett, ámde mily helytelenül tette, hogy kiszolgálta az olvasóközönség ízlését. Jókai persze provokálta is a népnemzeti kánont: 1860-ban akadémiai székfoglalóját a magyar néphumorról tartotta. A regényei írásakor sem a nagy ideológia lebegett a szeme előtt, hanem Charles Dickens irodalmi receptje. Az angol remekíró ugyanis azt vallotta, egy jó regényben úgy kergetik egymást a komoly, a vidám, a szentimentális és rettenetes részek, mint a jó angol szalonnában a fehér és a piros csíkok.
