Eddig tartott a területszerzés, most kezdődik a konszolidáció időszaka – foglalta össze az elmúlt nyolc év kulturális eseményeit egy egyetemi professzor a közelmúltbeli beszélgetésünk során. Szavaiban nyoma sem volt keserűségnek, józansága arra figyelmeztetett, a hódítás káosza után kiszámíthatóbb kor köszönt ránk. Persze mindez aligha feledtetheti azokat a gyökeres és gyakran fájdalmas változásokat, amelyek meghatározták a második és a harmadik Fidesz-kormány kultúrpolitikáját.
A két ciklus kellően mozgalmas volt ahhoz, hogy a kronológiát felrúgva témák szerint vizsgáljuk, így lényegesen plasztikusabb kép rajzolódik ki az elmúlt nyolc évről, amelynek legfőbb jellemzője, hogy a szerkezeti változások helyett inkább arról beszélhetünk: eltűnt a szerkezet. A kultúra legtöbb hagyományos intézményét átalakították, kivéreztették, beolvasztották vagy megszüntették. Az üressé vált terekben pedig azonnal megjelentek az élelmes szereplők, akik – Szőcs Géza örök érvényű szavait idézve – tudták, melyik ajtón kell kopogtatni a pénzért és pozícióért.
Nem volt nehéz dolguk persze, hiszen a kultúra jól láthatóan leértékelődött az elmúlt években, így a teljesítmény vagy a minőség helyett a hatalom főként a kritikátlan hűséget részesíti előnyben. Ezzel párhuzamosan a politikusok számára a művelődés jórészt kimerül a reklámértékű reprezentációs eseményekben, a hangversenytermet, a színházat vagy az irodalmi pódiumot messze elkerülik. És ettől egyáltalán nem függetlenül a kultúra 2010-től már nem miniszteri, csak (az Emberi Erőforrások Minisztériumához sorolt) államtitkári szinten képviselteti magát a kormányban, és ez a pozíció sem a hosszú távú tervekről és az állandóságról szól. Nyolc év alatt Szőcs Géza, L. Simon László és Halász János is bizalmat kapott, amit aztán gyorsan el is vesztettek (és a helyettes államtitkárok körében is jelentős volt a fluktuáció). A 2014 óta hivatalban lévő Hoppál Péter sikerének titka talán éppen az, hogy elfogadta a szerepe jelentéktelenségét.
Az irodalmi élet a kultúrpolitika szemében mintha egy elháríthatatlan kellemetlenséggé zsugorodott volna, amit jobb alvállalkozóknak kiszervezni. Orbán János Dénes boldogan vállalta a feladatot. A civilben a Magyar Idők kulturális rovatvezetőjeként dolgozó költő a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) élén milliárdos állami támogatás tudatában felügyelheti az Előretolt Helyőrség Íróakadémiát, amelynek feladata, hogy – saját megfogalmazásában – rábasszon az asztalra, és lesöpörje a belvárosi értelmiség narcisztikus alkotóit onnan.
A KMTG a tavaly év végi kulturális pénzosztásnál 1,4 milliárd forintot kapott a 2017-re megítélt 850 milliós támogatás mellé, miközben a komoly múltú írószervezetek (József Attila Kör, Fiatal Írók Szövetsége, Szépírók Társasága) évente összesen nem több mint 80 millió forintból gazdálkodnak. És hogy legyen megfelelő felülete is a tehetséggondozónak, Előretolt Helyőrség címmel 260 ezer példányban megjelenő, Budapest kivételével – a Mészáros Lőrinc érdekeltségébe tartozó Mediaworks által – a megyei napilapok mellékleteként országosan terjesztett folyóiratot is létrehoztak.
A pénzügyi támogatás és a publikációs fórum mellé Orbán János Dénest döntési jogkörrel is felruházták: a költő a tavaly elhunyt Csontos János helyét átvéve a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalmi Kollégiumának tagja lett. Bónuszként pedig „OJD – Irodalom és könyv 26 percben” címmel még egy saját tévéműsort is kapott az M5 kulturális csatornán.
A térfoglalás célja és eredménye ez esetben aligha szorul magyarázatra. Az már annál inkább, hogy ezzel párhuzamosan drasztikusan csökkent az írószervezetek súlya, a politikai akaratra központosított irodalmi élet pedig veszélyesen egyablakossá válhat. Ha egy fiatal szerző érvényesülni akar, a nem túl távoli jövőben ennek legegyszerűbb módja, ha a KMTG-hez igazol. Az Előretolt Helyőrség akadémiájára válaszul létrejött ugyan egy alternatív mentorprogram, amelyben írók, költők ingyen vállalják fiatal szerzők „továbbképzését”, anyagiak híján azonban a máskülönben örömteli kezdeményezés sem versenyezhet Orbán János Dénesékkel.
Az irodalmi életben alkalmazott lassú, de biztos kivéreztetés helyett az örökségvédelem területén a gyors felszámolás mellett döntött a kormány. 2017. január 1-vel megszüntették a szakmai csúcsszervként működő Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központot. Feladatait a Miniszterelnökség, a Budavári Ingatlanfejlesztő Kft. és a Magyar Művészeti Akadémia vette át.
Az önálló örökségvédelem felszámolása egy hosszabb folyamat utolsó állomása volt. A Forster Központ a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal jogutódjaként jött létre 2012-ben, felállítása sokak szerint csupán a problémák megoldásának halogatására volt elegendő. „1990 óta folyamatos a bizonytalanság, állandó a változtatási szándék, de 2010 óta még inkább szembeszökő a dolog, hogy a kormányzat alibicselekedetekben megnyilvánuló teljes erőbedobással igyekszik orvosolni a műemlékvédelem területén kialakult permanens káoszt, amely nélküle nem jött volna létre” – írta Lővei Pál művészettörténész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora Halotti beszéd című, az Élet és Irodalomban megjelent esszéjében. „Az utolsó még nagyjából épségben maradt, tudományos részleg szétverésével a magyarországi állami műemlékvédelem megszűnt létezni. Élt 145 évet” – zárta írását Lővei. Tragikus hangvételű szövegéből kiderült, miközben az elvégzendő feladatok jelentősen bővültek a kilencvenes évek közepe óta, a szakemberek száma kevesebb mint a felére csökkent két évtized alatt. Egy hivatalnoktól pedig nem lehet elvárni azt a szakmaiságot, amit egy művészettörténészen szükségszerűen számon lehet kérni.
Ugyanerről beszélt lapunknak adott interjújában Mélyi József művészettörténész a múzeumi szakma kapcsán is, amely szerinte „az elmúlt nyolc év alatt egyre inkább egy azonosíthatatlan képre kezdett hasonlítani”. Nincs valódi szakmai felelőse a területnek, a döntéseket a kormányhoz közel álló érdekcsoportok igényei szerint hozzák meg, így azok nem mutatnak túl a pillanatnyi érdekeken. Az oktatásra is fordítható pénzt számolatlanul öntik bele a Liget-projektbe, amely azonban megfelelő háttér, jövőkép és szakmai utánpótlás nélkül halálra van ítélve: „mindegy, milyen lesz majd például az Új Nemzeti Galéria, hiszen azt is elnyeli a posvány, ahogy a stadionokat is benövi majd a gaz” – fogalmazott Mélyi.
Az immár 250 milliárd forintnál tartó beruházás története foglalja össze talán legérzékletesebben az elmúlt nyolc év kultúrpolitikáját. Szőcs Géza akkori kulturális államtitkár még 2011-ben vetette fel, hogy a budai várnegyedtől a Hősök teréig Andrássy Negyed néven hozzanak létre egy „kulturális tengelyt”. A projekt összköltségét ekkor még 10 milliárd forintra becsülték. Még az év őszén kormányhatározat rögzítette egy új nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes létrehozását az Ötvenhatosok terén, a feladat kormánybiztosa Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója lett.
Az első „végleges” koncepció 2012-ben állt össze, a tervek szerint 50-60 milliárd forintból építették volna meg a múzeumi negyedet, amelyben az Új Nemzeti Galéria és a Ludwig Múzeum/Kortárs Művészeti Múzeum, a Magyar Néprajzi Múzeum, a Magyar Fotográfia Múzeuma, a Magyar Zeneház, illetve a Magyar Építészeti Múzeum kaptak volna helyet. 2013-ban az összeg a duplájára kúszott, igaz, Baán László ekkor már a Városliget teljes átalakításáról beszélt. A természetért aggódó civilek és az egyeztetést hiányoló szakemberek folyamatos kritikái sem hátráltatták a projektet, amely, akár egy élő organizmus, élte a saját életét, növekedett, terjeszkedett, és folyvást kicsúszott a kormánybiztos kezei közül.
A tervek megállíthatatlanul változtak: a fotómúzeum és az építészeti múzeum – néhány héttel az után, hogy egy sajtótájékoztatón Baán László hevesen érvelt a létjogosultságuk mellett – kikerült a projektből, a Néprajzi helyét átrakták, a Ludwig Múzeumról pedig bejelentették, hogy marad a Művészetek Palotájában. Egy dolog maradt állandó: a tervezett költségek folyamatos emelkedése, 2015-ben már 150 milliárd forintnál állt a mutató.
Még az év októberében véglegesítették a beruházást, a kormányhatározat szerint két lépcsőben, 2018-ban, illetve 2019-ben adnák át az új múzeumokat, amelyek akkor már 200 milliárdot emésztettek volna fel. A legeslegutolsó „végleges” tervbe bekerült még a Szabolcs utcai Országos Múzeumi Raktározási és Restaurálási Központ, az egykori Közlekedési Múzeum felújított pavilonjában nyíló Magyar Innováció Háza, az Állatkert bővítéseként megépülő Pannon Park, illetve az Olof Palme Ház és a Vajdahunyad vár rekonstrukciója is.
A költségek mára elérik a 250 milliárd forintot, vagyis nyolc év alatt a huszonötszörösére emelkedett az ár, és ahogy belső forrásokra hivatkozva nemrég megírtuk, hiába ígérik, valószínűleg nem lesz olyan épület, amelyet 2018-ban át tudnának majd adni. Ez talán fel sem tűnne senkinek, ha a Liget-projekt története nem a különféle érdekcsoportok harcáról, az átgondolatlan döntések meghozataláról, majd azok folyamatos felülírásáról és a költségek brutális elszállásáról szólna. A munkálatok már elkezdődtek, van, ahol a falak is állnak, máshol csak egy roppant gödör jelzi a kultúrpolitika elmúlt nyolc évének eredményeit. Remélhetőleg az Ötvenhatosok terén – az Erzsébet térrel ellentétben – nem egy könnyűzenei klub emlékezteti majd a látogatókat a valamikori ambiciózus tervekre.
Az állami támogatások drasztikus emelkedése nem mindenhol jár szükségszerűen fejetlenséggel. A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) példája bizonyítja, hogy kemény kézzel és tekintélyelvű ideológiával csodát lehet tenni. Az 1992-ben alapított szervezet közönséges egyesületből 2011-ben köztestületté vált, nem sokkal később pedig bekerült az Alaptörvénybe is. Elnökké a megalkuvást nem ismerő belsőépítészt, Fekete Györgyöt választották, aki egyből belevetette magát a kultúrpolitika sűrűjébe.
A külső és belső támadások egy pillanatra megrendítették ugyan elnöki pozícióit, 2013-ban le is akarták mondatni, ám egy hosszas vitán meggyőzte az elnökséget, hogy jelenléte elengedhetetlen az MMA felvirágzásához. És nem is okozott csalódást: munkája eredményeként a 2011-ben kapott 100 milliós állami támogatás a következő évben 1,5 milliárdra ugrott, 2014-ben pedig már több mint 4,5 milliárdot szakított a köztestület. Az egyre bőkezűbb kormányzati apanázs mellé pedig sorban kapták a nagy értékű ingatlanokat: a Pesti Vigadót, a Műcsarnokot, a Budakeszi úti Hild-villát, az Andrássy út és a Bajza utca sarkán álló egykori MÚOSZ-székházat és a szintén a Budakeszi úton álló Ybl-villát.
Az MMA javaslatára az Országgyűlés 2013-ban döntött az egy évre rá átadott Nemzet Művésze elismerésről, amelyet a magyar művészeti élet kimagasló teljesítményt nyújtó képviselőinek személyes megbecsülése, illetve méltó életkörülményeinek biztosítása céljából alapítottak. A díjazottak csaknem 660 ezer forintos havi életjáradékban részesülnek. 2017-ben újabb művészeti támogatást sikerült kijárnia az MMA-nak a kormánynál. 2018. január 1-től igényelhető az úgynevezett művészjáradék, amely 65. életévüket betöltött, valamelyik állami művészeti díjjal kitüntetett művészek számára igényelhető. A havi 121 ezer forintos támogatás létjogosultsága nehezen kérdőjelezhető meg, még ha a pénzosztás célja kapcsán nehéz nem azt feltételezni, hogy a KMTG irodalmi életben betöltött szerepéhez hasonlóan a „versenytársak” nehéz helyzetbe hozása ez esetben sem mellékes szempont.
Az MMA a kulturális élet központja lett. A köztestület dönt róla, ki a nemzet számára értékes művész, ők támogatják az idős korukra nehéz helyzetbe jutott művészeket, és 2014-től fokozatosan a Nemzeti Kulturális Alapnál (NKA) is átvették a hatalmat, vagyis immár szinte a teljes kultúrfinanszírozás felett rendelkeznek. Fekete György 2017 októberében így azzal a tudattal adhatta át a stafétát az új elnöknek, a Liszt Ferenc-díjas Vashegyi Györgynek, hogy az akadémia hét év alatt tökéletesen kitöltötte azt a teret, amelyet a kormány kijelölt számára. Igaz, a távozó elnök tavaly ősszel óvatosan fogalmazott, szerinte az MMA még csupán csecsemőkorú, és csak tíz-tizenöt év múlva lehet „a magyar alkotó- és előadó-művészet szíve-lelke”.
Vashegyi György megválasztása után kijelentette, az akadémiát igyekszik eltávolítani a napi politikától. Az esélyesnek tartott Marton Éva és Jankovics Marcell helyett meglepetésre megválasztott új elnök már személyében is előrevetítheti a konszolidációt – hogy visszatérjünk a kiinduló gondolathoz. Az MMA esetében azonban még kérdés, mint jelenthet az ideológiamentes békeidőszak, hiszen az akadémia eddigi működése nehezen volt elválasztható a napi politikától. A köztestület a kormány kultúrpolitikájának intézménnyé sűrűsödött koncepciója, Vashegyi György ígérete így izgalmas kihívás elé állítja az elnököt és az MMA-t egyaránt.
Az elmúlt nyolc év alatt a politikai beavatkozásnak, a minden szintjén átpolitizált közéletnek és az érvényesülés beszűkített, kritikátlan és feltétlen párthűséghez kötött útjainak köszönhetően a kulturális lövészárkok szélesebbek lettek, mint korábban valaha. A megosztottság miatt ma a párbeszéd emlegetése már nem is szül indulatot, inkább rezignált mosolyt csal az arcunkra. Az általános kiábrándultság közepette azonban akad néhány optimista vélemény is.
Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója tavaly decemberben lapunknak arról beszélt, a politikai megosztottság ellenére mintha elindult volna a párbeszéd a színházi világban. Ez az előzmények ismeretében mindenképpen örömteli, hiszen a színházi termek az elmúlt nyolc évben az előadások mellett a folyamatos politikai csatározásoktól is hangosak. A szembenállás szimbolikus eseménye Alföldi Róbert 2013-as távozása volt a Nemzeti Színház éléről. Helyére a Fidesz kultúrpolitikájába első látásra tökéletesen beleillő Vidnyánszky Attila érkezett, ám gyorsan kiderült, bármitől is rettegett a törzsközönség, a rendező nem propagandaszínházban gondolkozik, valódi szakmai műhelyet akar létrehozni.
Ötéves munkájának eredményét akár abban a hallgatásban is felmérhetjük, ami az újraválasztását kísérte. Idén ugyanis ismét Vidnyánszky Attila lett a Nemzeti Színház főigazgatója. Egyedül pályázott, győzelmére a fogadóirodák egy fillért sem fizettek volna, az eredménynél azonban sokkal érdekesebb, hogy a duplázás szinte teljesen visszhangtalan maradt. Akár még úgy is tűnhet, hogy a színházi élet elkeseredett csatározásai az elmúlt nyolc év ködébe vesznek, és eljöhet a Mácsai Pál által előrejelzett dialógus.
Ne feledjük ugyanakkor, hogy a Magyar Színházi Társasággal szemben Vidnyánszky vezetésével felfuttatott Magyar Teátrumi Társaság nem sokat segített a lövészárkok betemetésében. A lényeg persze itt sem az alkotók szintjén dőlt el: a kulturális kormányzat hamar egyértelművé tette a preferenciáit, ami ellen csupán egy darabig éri meg küzdeni. A független társulatok ellehetetlenítése, a politikai alapú kinevezések, a színházbezárások és a támogatások odaítélése alaposan átrajzolta a színházi élet erőviszonyait. És mindehhez csendben hozzátehetjük, hogy a Nemzeti a jókora állami támogatásokkal sem tudja megközelíteni az Alföldi-féle teátrum nézőszámait és jegybevételét.
A botrányok – mint legutóbb a Jordán Tamás szombathelyi igazgatói pályázata körüli abszurd kabaréba hajló események – azonban megritkultak, a kritikus hangok halkulnak, így talán valóban van esély a Mácsai Pál által említett párbeszédre. Persze a kommunikációs csatornák megnyitása önmagában még nem legitimálja a kultúrpolitikai elveket, csupán a résztvevők igényét jelzi a megosztottság meghaladására. Viszont ha valami tényleg hivatkozási alap tud lenni, amikor az irányvonalat kérjük számon, az a siker. A magyar film helyzete ebből a szempontból kicsit kilóg az eddig említett területek sorából.
Andy Vajna hollywoodi producerként érkezett haza Magyarországra, ahol a helyi körülményekhez mérten újraírta a nagy amerikai álom tündérmeséjét. Ha eltekintünk működésének más felettébb vitatható részleteitől – mint a szerencsejáték és az állami pénzen szerzett médiabirodalom –, és kizárólag a magyar filmiparra (esetében ez tökéletesen találó elnevezés) koncentrálunk, elmondhatjuk, hogy az elmúlt nyolc év kulturális életének legsikeresebb területe a filmügyi kormánybiztos nevéhez fűződik.
2011-ben a kormány a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) megszüntetésével jelezte az új kor eljövetelét, amelynek Andy Vajna lett az apostola. Az MKKA felszámolása miatt számos alkotó tiltakozott, ám a drasztikusnak tűnő lépést elég volt egyetlen ténnyel magyarázni: a közalapítvánnyal szemben több milliárd forintos eltüntetése miatt indult rendőrségi nyomozás.
A Magyar Nemzeti Filmalap néven létrehozott új szakmai testülettel a háta mögött Andy Vajna ambiciózus ígéretet tett, filmenként félmillió nézőt ígért akkor, amikor már pár tízezres közönség is komoly eredménynek számított. Szavai néhány éven át komoly támadási felületet biztosítottak, hiszen az előrejelzés finoman szólva sem jött be, a Filmalap produkciói kevés kivételtől eltekintve – Megdönteni Hajnal Tímeát, Coming Out, Liza, a rókatündér – sorban megbuktak, a közönség látványosan hanyagolta a magyar filmeket.
2016-ra azonban az egyablakossága miatt sokak által bírált rendszer – a kizárólag egy forrásból elnyerhető támogatások csorbítják a demokratikus elveket, érvelt több alkotó – hirtelen eredményessé vált. Kellett hozzá persze egy Oscar-díj, de Nemes Jeles László Saul fia című filmjének elsöprő sikere a teljes magyar filmipart magával rántotta felfelé. A további fesztiválgyőzelmek – Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmje 2017-ben szintén Oscar-díjat nyert, Enyedi Ildikó Testről és lélekről című alkotása Arany Medvét Berlinben, valamint Oscar-jelölést – mellett a közönségfilmek is beindultak. A Kincsem, a Pappa Pia vagy a Valami Amerika 3 kapcsán ugyan bőven lehetnek minőségi kifogásaink, de Andy Vajna esztétikumot és jó ízlést nem ígért, csak égbeszökő nézőszámokat, ez pedig teljesült is.
Az eufóriát árnyalják valamelyest azok a rossz emlékű korokból megőrzött reflexek, amelyek, úgy tűnik, a mai napig meghatározzák a filmes világot. Kálomista Gábor producernek az elmúlt években két ízben is sikerült visszaidéznie az állami cenzúra intézményét, azzal a különbséggel, hogy immár maszekban vágatott ki jeleneteket, és tiltott le elkészült filmet. A Kút című Gigor Attila-mű cenzúrázásához, valamint a Kostyál Márk Kojot című alkotásának eltüntetéséhez a Filmalap csak asszisztált, mintegy jóváhagyva a producer ámokfutását. Ezzel sikeresen zárójelbe tették az eddig elért eredményeket, hiszen ha a tiltás, a zsarolás és a fenyegetés hatékony eszköz a filmiparban, akkor aligha beszélhetünk jól működő rendszerről.
Kálomista ténykedését így akár a kultúra egészére is kivetíthetjük, hiszen az alkotókat és a közönséget egyaránt képviselő és elsősorban szakmai szempontok mentén működő intézmények helyett többnyire a hatalmukkal visszaélő szereplők és különféle érdekcsoportok határozzák meg a magyar kulturális életet. A hagyományos struktúrák kiradírozásával a kultúra a korlátlan lehetőségek terepévé vált – ez az elmúlt nyolc év kultúrpolitikájának leglátványosabb eredménye, amire azonban csak nagyon kevesen lehetnek büszkék.
