Az MMA javaslatára az Országgyűlés 2013-ban döntött az egy évre rá átadott Nemzet Művésze elismerésről, amelyet a magyar művészeti élet kimagasló teljesítményt nyújtó képviselőinek személyes megbecsülése, illetve méltó életkörülményeinek biztosítása céljából alapítottak. A díjazottak csaknem 660 ezer forintos havi életjáradékban részesülnek. 2017-ben újabb művészeti támogatást sikerült kijárnia az MMA-nak a kormánynál. 2018. január 1-től igényelhető az úgynevezett művészjáradék, amely 65. életévüket betöltött, valamelyik állami művészeti díjjal kitüntetett művészek számára igényelhető. A havi 121 ezer forintos támogatás létjogosultsága nehezen kérdőjelezhető meg, még ha a pénzosztás célja kapcsán nehéz nem azt feltételezni, hogy a KMTG irodalmi életben betöltött szerepéhez hasonlóan a „versenytársak” nehéz helyzetbe hozása ez esetben sem mellékes szempont.
Az MMA a kulturális élet központja lett. A köztestület dönt róla, ki a nemzet számára értékes művész, ők támogatják az idős korukra nehéz helyzetbe jutott művészeket, és 2014-től fokozatosan a Nemzeti Kulturális Alapnál (NKA) is átvették a hatalmat, vagyis immár szinte a teljes kultúrfinanszírozás felett rendelkeznek. Fekete György 2017 októberében így azzal a tudattal adhatta át a stafétát az új elnöknek, a Liszt Ferenc-díjas Vashegyi Györgynek, hogy az akadémia hét év alatt tökéletesen kitöltötte azt a teret, amelyet a kormány kijelölt számára. Igaz, a távozó elnök tavaly ősszel óvatosan fogalmazott, szerinte az MMA még csupán csecsemőkorú, és csak tíz-tizenöt év múlva lehet „a magyar alkotó- és előadó-művészet szíve-lelke”.
Vashegyi György megválasztása után kijelentette, az akadémiát igyekszik eltávolítani a napi politikától. Az esélyesnek tartott Marton Éva és Jankovics Marcell helyett meglepetésre megválasztott új elnök már személyében is előrevetítheti a konszolidációt – hogy visszatérjünk a kiinduló gondolathoz. Az MMA esetében azonban még kérdés, mint jelenthet az ideológiamentes békeidőszak, hiszen az akadémia eddigi működése nehezen volt elválasztható a napi politikától. A köztestület a kormány kultúrpolitikájának intézménnyé sűrűsödött koncepciója, Vashegyi György ígérete így izgalmas kihívás elé állítja az elnököt és az MMA-t egyaránt.
Az elmúlt nyolc év alatt a politikai beavatkozásnak, a minden szintjén átpolitizált közéletnek és az érvényesülés beszűkített, kritikátlan és feltétlen párthűséghez kötött útjainak köszönhetően a kulturális lövészárkok szélesebbek lettek, mint korábban valaha. A megosztottság miatt ma a párbeszéd emlegetése már nem is szül indulatot, inkább rezignált mosolyt csal az arcunkra. Az általános kiábrándultság közepette azonban akad néhány optimista vélemény is.
Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója tavaly decemberben lapunknak arról beszélt, a politikai megosztottság ellenére mintha elindult volna a párbeszéd a színházi világban. Ez az előzmények ismeretében mindenképpen örömteli, hiszen a színházi termek az elmúlt nyolc évben az előadások mellett a folyamatos politikai csatározásoktól is hangosak. A szembenállás szimbolikus eseménye Alföldi Róbert 2013-as távozása volt a Nemzeti Színház éléről. Helyére a Fidesz kultúrpolitikájába első látásra tökéletesen beleillő Vidnyánszky Attila érkezett, ám gyorsan kiderült, bármitől is rettegett a törzsközönség, a rendező nem propagandaszínházban gondolkozik, valódi szakmai műhelyet akar létrehozni.
Ötéves munkájának eredményét akár abban a hallgatásban is felmérhetjük, ami az újraválasztását kísérte. Idén ugyanis ismét Vidnyánszky Attila lett a Nemzeti Színház főigazgatója. Egyedül pályázott, győzelmére a fogadóirodák egy fillért sem fizettek volna, az eredménynél azonban sokkal érdekesebb, hogy a duplázás szinte teljesen visszhangtalan maradt. Akár még úgy is tűnhet, hogy a színházi élet elkeseredett csatározásai az elmúlt nyolc év ködébe vesznek, és eljöhet a Mácsai Pál által előrejelzett dialógus.
Ne feledjük ugyanakkor, hogy a Magyar Színházi Társasággal szemben Vidnyánszky vezetésével felfuttatott Magyar Teátrumi Társaság nem sokat segített a lövészárkok betemetésében. A lényeg persze itt sem az alkotók szintjén dőlt el: a kulturális kormányzat hamar egyértelművé tette a preferenciáit, ami ellen csupán egy darabig éri meg küzdeni. A független társulatok ellehetetlenítése, a politikai alapú kinevezések, a színházbezárások és a támogatások odaítélése alaposan átrajzolta a színházi élet erőviszonyait. És mindehhez csendben hozzátehetjük, hogy a Nemzeti a jókora állami támogatásokkal sem tudja megközelíteni az Alföldi-féle teátrum nézőszámait és jegybevételét.
A botrányok – mint legutóbb a Jordán Tamás szombathelyi igazgatói pályázata körüli abszurd kabaréba hajló események – azonban megritkultak, a kritikus hangok halkulnak, így talán valóban van esély a Mácsai Pál által említett párbeszédre. Persze a kommunikációs csatornák megnyitása önmagában még nem legitimálja a kultúrpolitikai elveket, csupán a résztvevők igényét jelzi a megosztottság meghaladására. Viszont ha valami tényleg hivatkozási alap tud lenni, amikor az irányvonalat kérjük számon, az a siker. A magyar film helyzete ebből a szempontból kicsit kilóg az eddig említett területek sorából.
Andy Vajna hollywoodi producerként érkezett haza Magyarországra, ahol a helyi körülményekhez mérten újraírta a nagy amerikai álom tündérmeséjét. Ha eltekintünk működésének más felettébb vitatható részleteitől – mint a szerencsejáték és az állami pénzen szerzett médiabirodalom –, és kizárólag a magyar filmiparra (esetében ez tökéletesen találó elnevezés) koncentrálunk, elmondhatjuk, hogy az elmúlt nyolc év kulturális életének legsikeresebb területe a filmügyi kormánybiztos nevéhez fűződik.
2011-ben a kormány a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) megszüntetésével jelezte az új kor eljövetelét, amelynek Andy Vajna lett az apostola. Az MKKA felszámolása miatt számos alkotó tiltakozott, ám a drasztikusnak tűnő lépést elég volt egyetlen ténnyel magyarázni: a közalapítvánnyal szemben több milliárd forintos eltüntetése miatt indult rendőrségi nyomozás.
A Magyar Nemzeti Filmalap néven létrehozott új szakmai testülettel a háta mögött Andy Vajna ambiciózus ígéretet tett, filmenként félmillió nézőt ígért akkor, amikor már pár tízezres közönség is komoly eredménynek számított. Szavai néhány éven át komoly támadási felületet biztosítottak, hiszen az előrejelzés finoman szólva sem jött be, a Filmalap produkciói kevés kivételtől eltekintve – Megdönteni Hajnal Tímeát, Coming Out, Liza, a rókatündér – sorban megbuktak, a közönség látványosan hanyagolta a magyar filmeket.
2016-ra azonban az egyablakossága miatt sokak által bírált rendszer – a kizárólag egy forrásból elnyerhető támogatások csorbítják a demokratikus elveket, érvelt több alkotó – hirtelen eredményessé vált. Kellett hozzá persze egy Oscar-díj, de Nemes Jeles László Saul fia című filmjének elsöprő sikere a teljes magyar filmipart magával rántotta felfelé. A további fesztiválgyőzelmek – Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmje 2017-ben szintén Oscar-díjat nyert, Enyedi Ildikó Testről és lélekről című alkotása Arany Medvét Berlinben, valamint Oscar-jelölést – mellett a közönségfilmek is beindultak. A Kincsem, a Pappa Pia vagy a Valami Amerika 3 kapcsán ugyan bőven lehetnek minőségi kifogásaink, de Andy Vajna esztétikumot és jó ízlést nem ígért, csak égbeszökő nézőszámokat, ez pedig teljesült is.
Az eufóriát árnyalják valamelyest azok a rossz emlékű korokból megőrzött reflexek, amelyek, úgy tűnik, a mai napig meghatározzák a filmes világot. Kálomista Gábor producernek az elmúlt években két ízben is sikerült visszaidéznie az állami cenzúra intézményét, azzal a különbséggel, hogy immár maszekban vágatott ki jeleneteket, és tiltott le elkészült filmet. A Kút című Gigor Attila-mű cenzúrázásához, valamint a Kostyál Márk Kojot című alkotásának eltüntetéséhez a Filmalap csak asszisztált, mintegy jóváhagyva a producer ámokfutását. Ezzel sikeresen zárójelbe tették az eddig elért eredményeket, hiszen ha a tiltás, a zsarolás és a fenyegetés hatékony eszköz a filmiparban, akkor aligha beszélhetünk jól működő rendszerről.
Kálomista ténykedését így akár a kultúra egészére is kivetíthetjük, hiszen az alkotókat és a közönséget egyaránt képviselő és elsősorban szakmai szempontok mentén működő intézmények helyett többnyire a hatalmukkal visszaélő szereplők és különféle érdekcsoportok határozzák meg a magyar kulturális életet. A hagyományos struktúrák kiradírozásával a kultúra a korlátlan lehetőségek terepévé vált – ez az elmúlt nyolc év kultúrpolitikájának leglátványosabb eredménye, amire azonban csak nagyon kevesen lehetnek büszkék.