Frei könyvében megölik a miniszterelnököt

Frei Tamás legújabb fikciós-akciós könyvében Magyarországot borítja lángba.

Nevezetes pillanat volt a honi kereskedelmi televíziózás töretlenül felfelé ívelőnek aligha nevezhető történetében Frei Tamás tizenkét évvel ezelőtt készített moszkvai riportja. A nevezetes műsorban a dokumentarista alaposságára és témaérzékenységére egyaránt rátarti tévés újságíró megszólaltatott egy férfit – állítása szerint egy profi bérgyilkost –, aki egymillió dollárért vállalt volna egy magyar miniszterelnök elleni merényletet.

A sokak által megkérdőjelezett hitelességű interjú nemcsak Frei televíziós munkásságát befolyásolta, hanem – mint azóta kiderült – későbbi írói ténykedésére is rányomta bélyegét. A regényíróvá alakult egykori riporter harmadik regényében egy gonosz maffiózó segítségével felrobbantja fiktív hazánk első emberét.

Az Értelmező kéziszótár szerint a fikció szó a következő jelentésekkel bír: 1. kitalálás, elmeszülemény, koholmány 2. képzelődés 3. td. a valóságban nem létező tény, helyzet, stb. feltevése, amely azonban a valóság pontosabb megismeréséhez vezet.

A magyar miniszterelnök elleni bérgyilkos tevékenységgel kapcsolatban felmerülhet egy másik kifejezés is, lásd fixa idea. Ennek szótár szerinti jelentései: 1. orv. kényszerképzet, rögeszme 2. átv. hóbort, vesszőparipa.

Amennyiben elfogadjuk a szerző állítását, miszerint regényei fikciók, nézzük meg, miféle „a valóságban nem létező, ám annak pontosabb megismeréséhez vezető tények” vonulnak fel legújabb könyvében. Sokat sejtet a regény hátsó borítóján található ajánlás, mely szerint a „kulisszák mögé tekintés, a lélegzetelállító izgalmak és konspirációs teóriák mellett elgondolkodtató dilemmákkal szembesít bennünket”.

A cselekményt indító „elmeszülemény” szerint Gyurcsány Ferenc lemond Őszöd után, majd rendkívüli választásokat követően Orbán Viktor lesz a miniszterelnök. A gazdasági válság azonban elsodorja a fideszes kormányt, és egy rejtélyes, a regényben meglehetősen vázlatosan ábrázolt figura kerül az ország élére.

Róla annyit tudunk meg, hogy a hatvanas éveit tapossa, nős, valamint Tihanyban van nyaralója. Ezenkívül ezüstkanállal eszi a balatoni halászlét – ha egyedül van, szürcsöl is közben. Felesége a flancos eszcájgot és a szürcsölést is helyteleníti. Legfontosabb politikai tanácsadója egy leginkább régi népszínművekben fellelhető bajszos magyar ember, aki kolbászt tölt, oldalast süt, halászlét főz, továbbá igen egyszerű, „értem, nem értem” rendszerben reagál főnöke gondolataira.

A regénybéli miniszterelnök kézi vezérléssel irányítja az országot. Mindezt gátlástalan, erkölcstelen, túlsúlyos és ijesztően sznob magyar milliárdosok vagyona segítségével teszi. Erre a könyv vége felé rá is fizet. Az említett gonosz milliárdosok, ezek a Kárpát-medencei törpikéket üldöző idegenszívű, de anyakönyvileg is igazolható magyar génekkel rendelkező szittya Hókuszpókok nyugati luxusba menekítik összeharácsolt vagyonukat. Minimum Genfben van villájuk, Monte Carlóban kaszinóznak, Nizzában dőzsölnek és magánjeteken szállnak oda, ahol épp a legtöbbet árthatnak kiszipolyozott hazánknak. Az említett típust a szerző látásból ismerheti, hiszen maga is szívesen időzik Nizzában, ahol nemzetközi kávéházláncot fejlesztget regénygyártás közben.

A főgonoszt Kocsisnak hívják, aki mindent megtesz, hogy kiszipolyozza hazáját. „Kocsis gőgösen lenézte a magyarokat, pedig ő is az volt, belőlük élt. Őt nem lehetett zsidózni, gyűlölni és idegenszívűséggel vádolni, mert lepergett róla minden ilyen dühös és irigy ócsárlás, hiszen magyar volt, generációk óta tisztán magyar családfa Lenézte a magyarok többségét az őszinte, romlatlan, szinte bárgyú jóhiszeműségükért. Megvetette a saját áldozatait. Szolganép! Rokonok, és szomszédok mutyizgató középszerű bandája a vidéki mezővárosok pár száz méteres horizontjával és világképével, neki csak ennyi volt a saját hazája. Mint a hozzá hasonlóknak általában, amikor Monacóban szivaroztak. Vagy Genfben.”

Így lát minket ez a Kocsis Nizzából, akarom mondani, Genfből.

Frei fikciója a gonosz poligarchák mesterkedéseiről (ez egy általa alkotott kifejezés, melyre nagyon büszke, és amit a politikus és az oligarcha szavakból hozott létre), amúgy kísértetiesen emlékeztet egy másik szerző, a túlzásba vitt politikai objektivitással egyáltalán nem vádolható Magyar Bálint Maffiaország koncepciójára. Mivel azonban Frei Tamás már könyve első mondatában hangsúlyozza, hogy regénye szereplőit a képzelete szülte, tehát, ahogy az oviban szokták mondani: nem ér a neve és káposzta a feje.

Egyszer aztán még a feltűnően bambának ábrázolt fikciós magyar nép is fellázad. Mert zsugori – áll a regényben. „Ezeket a magyarokat semmi sem ijeszti meg jobban, mint a vagyonuk elvesztése. Ötvenhatban is ezért mentek az utcára.”

A fiktív ország forradalom előtti helyzetéről az alábbiakat tárja olvasói elé Frei: „Manipulálták és hülyítették őket a svájcifrank-hitelekkel, a munka nélkül, könnyen, spekulálva szerezhető többletvagyon esélyével Aztán, amikor kiborult a bili, akkor meg a szembesítés helyett, hogy idióták voltak, és megint hagyták magukat behülyíteni, hát akkor ismét félrevezették őket. Rohadtbankároztak kicsit, aztán újra bekapták a horgot, most meg a vagyonmentés ígéretét. Hogy az uzsorakamatot nem kell visszafizetniük. Manipulálták őket megint, ezúttal az árfolyamrögzítés mézesmadzagjával, az adósságuk megszüntetésének illúziójával, olcsóbb villanyszámlával, mindennel. De tegnap, a választások másnapján, ki tudja, miért, a magyar kisembereknél valahogy megint betelt a pohár. Mint ’56-ban. Talán azért, mert hirtelen megvilágosodtak, hogy tényleg csak hülyítik őket.”

A szerző a felkelést követő eseményeket írói eszköztára és fantáziája behatárolt volta miatt világhálón tett barangolásai során lelt gyöngyszemekből fűzi össze. Mindezt azzal indokolja, hogy modern világunkban a zavargások során felmerülő tennivalók listáját is az internetről töltik le a résztvevők: „ugyanúgy zajlott, mint hasonló helyzetekben másutt is, például Isztambulban 2013-ban a Kúria elnökét a magyar igazságszolgáltatás szakmai vezetőjét az otthona előtt savval arcon öntötték. Az akció egy korábbi moszkvai merénylet mintáját követte és harmadfokú égési sebeket okozott, szinte teljesen lemarva a főbíró arcát. Az internetkorszak összepréselt világképe volt ez. Példák, történetek, drámai fotók száguldoztak országok és kontinensek között. Ötleteket, másolható megoldásokat nyújtva a kaotikus helyzetekben olyanoknak, akiknek korábban soha eszükbe sem jutott volna semmi hasonló.”

Mint ez talán már kiderült, bár a társadalmi folyamatok eredeti ábrázolása sem megy számára zökkenőmentesen, a jellemábrázolás terén még ennél is súlyosabb nehézségekkel küzd a háromkötetes bestsellergyáros.

Az egyik jelenetben lemészárolt óvodagyújtogató gonosz pribékeket például súlyos felindultságában „gennynek” nevezi a főhőse. Nem egyszer, hanem legalább háromszor. Afféle eposzi állandó jelzőként alkalmazva a pejoratív minősítést.

Néhány további gyöngyszem a mestertől: „Mi van? Nem beszélik a magyart? Mit tompulnak itt, mit a tibicsoki?” – mutatja meg, milyen is szerinte a katonás hangnem. Mivel nem bízik tökéletesen olvasói stílusérzékében, időnként segít nekik az értelmezésben: „Jöjjön, tolja már a biciklit – förmedt rá még mindig vezérezredesi stílusban a másikra.”

A tudomány és a technika újdonságai sem hagyják hidegen a szerzőt. Mivel sok nyelven néz tévét, pontosan tudja, hogy egyre több területen használnak távirányítható mini robothelikoptereket. Olyannyira, hogy a következőket vizionálja regényében: „2015 elejétől nagy meglepetésre már a MÁV szerelvényei mellett is megjelentek az olcsó robotrepülők, hogy menet közben is ellenőrizzék a légfékeket.”

Ennél a pontnál ismét érdemes az eredeti szöveghez fordulni. Pontosabb analízist ugyanis maga Freud sem állíthatna fel az író és regényhősei kapcsolatáról.

„Gianni számára ez lesz a csúcspont. A maffiakarrier Mount Everestje, kivégezni egy ország vezetőjét. Volt már ilyen sokszor más országokban, de akkor is. Ezt most ő csinálja. Aztán kiszáll, és tényleg mindenkinek arrivederci.”

Arról, hogyan is működne ez a mi kis világunk komolyabb zűrzavar esetén, Frei Tamás a következőket fikcionálja: miután felrobbant a miniszterelnök, gyorsan lemond minden fontos pozícióban lévő személy. Sorrendben a következők: a Kúria sósavval leöntött elnöke, a legfőbb ügyész, a médiahatóság elnöke, az Állami Számvevőszék tizenkét évre megválasztott elnöke, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, a Magyar Televízió ügyvezetője, az Energetikai Hivatal elnöke, a Kereskedelmi és Iparkamara és a KSH vezetője, valamint a dohánykoncessziókat és a cigarettakereskedelmet felügyelő nonprofit szervezet vezérigazgatója.

Miért pont ők? Nyilván, mert ez így fikciós és kulisszák mögé pillantó.

Na, de mi van az emberekkel? Azok, kérem, „ csakúgy mint az ’56-os sortűz után, hangtalanul jártak az utcán, és belenéztek egymás szemébe. Lassítottak, nem siettek. Nem félrepillantottak, nem a járdaszegélyt figyelték, hanem egymást. Fürkésző tekintetek, megálló idő, halk béke lengte be a várost. Pont ahogy 1956-ban” – képzeli a szerző.

További pillanatfelvételekkel árnyalva a forradalmi eseményeket, megtudjuk, hogy: „a nyitva tartó péküzletek tulajdonosai kiálltak a járdára, és kakaós csigával, tejjel és túrós táskával kínálták meg a járókelőket. Senki nem volt éhes, hiszen egy nap alatt még nem borult fel Budapest élelmiszer-ellátása, mégis szinte mindenki elfogadta az ingyen falatokat. Nem akarták visszautasítani a gesztust.” Ennél a pontnál hatalmas költői lendületbe jön az író, és egyre szédítőbb magasságokba emelkedik, akár egy túltöltött drón.

„A lelkük mélyén megfoghatatlan egymásrautaltság járta át a magyarokat. Soha, de soha nem éreztek még hasonlót. És ez elgondolkodtatta őket. A miniszterelnököt a többség lélekben már halottnak tekintette, és őszintén sajnálta. De akik egy nappal korábban vérgőzös utálatot prüszköltek felé, most még azok is csendben maradtak, és elmerengtek az élet drámai fordulatain.”

Hogy csörgedezik tovább a forradalmi fikció? „Budapesti politológusok azonnal közjogi megoldásokat dolgoztak ki az új miniszterelnök megválasztásának forgatókönyveiről fülsértő módon megfeledkezve az életveszélyes állapotban és kómában fekvő kormányfőről.”

Azonnal a politológusok kezébe kerül az ország, mihelyt vér folyik, mint ez köztudomású.

André, a trilógia főhőse, a francia idegenlégióban gyilkológéppé mutált egykori bölcsész az egész könyvben végig nagyon haragos, de a vége felé pipul be igazán. „Nem fog vitatkozni ezekkel. Alkudozni. Egyezségre törekedni a Malevics- és Kocsis-félékkel. Soha többé nem fogja kérlelni, békésen győzködni őket, hogy ne vegyék el tőle, ami az övé. A gyerekét, a családját, a vállalkozását, bármit, amit ő épített, amiért ő dolgozott meg. Számára ezek mind szomáliai hadurak, ugyanolyan szétlövésre váró fejek, mint két évvel ezelőtt Abdirham Hassané volt Mogadishuban. Hiába hordanak elegáns öltönyt, és közlekednek magánjettel, akkor is csak gátlástalan hadurak. Attól, hogy nem szakállas arabok, és nem ócska whiskyvel a kezükben állnak egy lepergő szélű és lepusztult szomáliai úszómedence partján, hanem Budapest valamelyik elegáns éttermében futunk össze velük, attól még ugyanolyanok. És ugyanaz a sors is jár nekik. André most már így látta. Mert átlátta.”

Le is lő minden gonoszt habozás nélkül. Pedig van ám neki szíve, nem mindig könyörtelen. Például nagyon szereti kedvesét, mely tényben a következő leírás alapján az olvasók is biztosak lehetnek: „Nizza? – súgta elcsukló hangon a kérdést még egyszer, André pedig bólintott. Nem szólalt meg, nem mondott semmit, csak ez az apró mozdulat jelezte, hogy minden úgy van, ahogy Adrienn gondolja. Mert ők még mindig tudnak a szemükkel némán beszélgetni.”

Azt nem tudom, hogy Frei Tamás szokott-e a szemével beszélgetni némán, viszont könyveket készít. Bestsellereket gyárt, termékeit sokan megveszik. Mint ezt korábbi interjúiban már említette, szándéka szerint a nemzetközi piacra is betör regényeivel. Az csak nagyjából körvonalazható, mely külhoni olvasói réteget célozta meg a magyarokat alsóbalkáni, poligarcha maffiától sanyargatott ostoba népként ábrázoló sematikus kalandregényeivel.

Arra viszont bizton számíthat, hogy idegen nyelvre lefordítva regényei a szövegminőség tekintetében javulhatnak valamicskét.

(Frei Tamás: 2015 – A káosz éve és a magyar elit háborúja. Ulpius-ház Könyvkiadó, 588 oldal)