Az állam végül biztosította a megélhetését is, így az elveihez és kikötéseihez makacsul ragaszkodó Lajtha gyakorlatilag szabad kezet kapott egy népzenegyűjtő csoport megalakításához. Solymosi Tari Emőke felhívta a figyelmet a Lajtha kikötéseiben és az azok elfogadásában rejlő ellentmondás abszurditására. A tudósnak ugyanis engedélyezték az akkor tiltott egyházi anyagok és részben szakrális gyökerű népénekek gyűjtését, ráadásul kutatócsoportja tagjait is szabadon választhatta meg.
A halála után még több mint egy évtizedig működő csoportot Noé bárkájaként is emlegették, mivel alapítója a rendszer üldözöttjeit vette maga mellé. Közéjük tartozott a nemrég elhunyt legendás néprajztudós Erdélyi Zsuzsanna, aki csatlakozása előtt az első női magyar diplomataként lett a rendszer számkivetettje; Rajeczky Benjámin ciszterci szerzetes, zenetörténész; Marosi György ciszterci pap; Fábián László, a munkájától politikai okból eltiltott ügyvéd; valamint az egykori apáca, Tóth Margit népzenekutató, aki Lajtha halála után a Néprajzi Múzeum népzenei gyűjteményének vezetője lett.
A kiállítás a csoport által Sopron és Vas megyében gyűjtött anyagot, főként egyházi népénekeket és hangszeres zenét mutat be. A korábban Erdélyben tevékenykedő Lajtha az egész országra ki akarta terjeszteni a gyűjtést, de haláláig csak ezt a két megyét tudta áttekinteni. „A kiállítás emléket állít a tudósnak, a hívőnek, egy nagyszerű embernek, aki a magyar történelem egyik legnehezebb korszakában hősként végezte a magyar kultúráért vállalt feladatát” – fogalmazott Solymosi Tari Emőke.
