Betiltott hősök

Hetvenhat évvel ezelőtt több mint 120 ezer fős veszteségünk volt a Donnál. A katonák tiszteletére a Magyar Tartalékosok Szövetségének Hagyományőrző Tagozata tizenkilencedik alkalommal rendezi meg a Doni Hősök Emléktúrát. A menetelők állítják: hős a túlélő is, aki a maga módján mégiscsak győztes.

A Hajdú menetszázad Nagykátától Jászboldogházáig menetelt. Csak teljesítmény mellett lehet méltóképpen viselni az öltözetet Fotó: Matasz

Erdőgazdasági úton halad a Csatti menetszázad Vámosújfalutól Óhuta felé, forgalom nincs, és ha bármilyen sérülés adódna, itt nem kell kézben vinni a bokaficamos bajtársat, mert az úton terepjáróval is lehet közlekedni. A táv is jelképes: nehéz hegyi terepen két nap alatt negyven kilométert tesz meg a zempléni csapat, ami a tapasztalt túrázók szerint épp elegendő. A távnak akkorának kell lennie, amekkorát már megérez az ember, de a fizikai teljesítmény kalkulálásakor nem szabad elfelejteni, hogy a többség az íróasztala mellől kelt fel a tél közepén.

A Hajdú menetszázad Nagykátától Jászboldogházáig menetelt. Csak teljesítmény mellett lehet méltóképpen viselni az öltözetet
Fotó: Matasz

A cél tehát nem a gyaloglás végkimerülésig, a menetelők fontosnak tartják, hogy beszélgetni is maradjon erejük a bajtársakkal és a fogadó település ünneplőivel. Az emléktúra zarándokútnak is felfogható: a hagyományőrzők gyaloglás közben megosztják egymással családtörténetüket, fegyverrel a vállon, katonai öltözetben átszellemülnek, és gondolatban visszatérnek a múltba. Fogynak a kilométerek, most éppen arról folyik a szó, ki hogyan készült, milyen történelmi könyvvel, naplóval hangolódott rá a korabeli eseményekre.

Kiderül, a doni harcokról hiteles képet nyújt Békési Varga Sándor A különleges járőr című regénye, melynek története úgy, ahogy van, filmre kívánkozik. A naplókból, visszaemlékezésekből világosan látszik, hogy azoknak a katonáknak volt jó esélyük a kitörésre, akik együtt maradtak. Egy század, de akár már egy szakasz is megvédhette magát a szovjetek és a németek ellen, akik, ha nagyobb ellenállást tapasztaltak, nem feltétlenül bocsátkoztak harcba.

Lajtos Árpád­ egykori katonatiszt memoárja és Sára Sándor dokumentumfilmjei is megerősítik, hogy több esetben is sikeres volt a kitörés a támadók gyűrűjéből. Menetelés közben az emlékezők tanítják is egymást, hiszen mind a mai napig sokféle hiedelem kering a 2. magyar hadsereg pusztulásáról.

– Azt a hazugságot terjesztették 1945 után, hogy a 2. magyar hadsereget meghalni küldték a frontra – kezdi sorolni a hamis vádakat Jásdi Balázs, a Matasz Hagyományőrző Tagozatának vezetője. – A 2. magyar hadsereget 1942-ben állították fel és küldték a keleti hadszíntérre.

A haderő a Voronyezs körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos veszteséget szenvedett. Egy év alatt közel 260 ezer fő vett részt a harcokban, de a magyar katonák több mint fele épségben hazajutott. Persze mindenki, aki ott volt a keleti hadszíntéren, lelkileg maradandó károsodást szenvedett – a háborút nem lehet megúszni, az a „csomagban” marad örökre. Az egyéves harcok vesztesége: 120-125 ezer fő, ebből 42 ezerről tudjuk, hol esett el, de sok az eltűnt, a sebesült, és a hadifoglyok jelentős része is odaveszett.

A felszerelés nagy része szintén ott maradt – a felszerelés különben is gyenge volt. Köztudott, hogy a magyar királyi honvédséget nem a Szovjetunió, hanem a környező országok ellen készítették fel, de az akkori lehetőségek szerint a legjobbat adták, azzal a kitétellel, hogy majd a németek pótolják a hiányosságokat. Ez utóbbi, tudjuk, elmaradt.

A papírtalpú bakancs mindenesetre mítosz. A hagyományőrzőktől megtudom, hogy azzal még az első világháborúban próbálkozott egy beszállító, de a selejtes felszerelés nem jutott ki a harctérre. Rémtörténet. A Doni Hősök Emléktúrával kísérleti régészetet is folytatnak a résztvevők, akik az elmúlt években kipróbálták már, mennyit bír egy második világháborús felszerelés – és a hidegben menetelő ember. Az előbbiről kiderült: a kor színvonalán, Kárpát-medencei időjárási viszonyok között megfelelő védelmet nyújtott volna. De nem a mínusz harmincfokos orosz tél ellen. További téveszme, hogy nyári öltözetben harcolt a magyar katona, az viszont sajnos igaz, hogy posztóöltözete már lerongyolódott, mire megjött a tél. De akkor már nem volt visszaút.

– Nem szabad elfelejteni, hogy a háború utáni területmegtartás szempontjából döntő jelentőségűnek tűnt, mekkora haderővel veszünk részt a harcokban – folytatja a „történelemórát” Jásdi Balázs. – A románok két hadsereggel kint voltak a fronton, és a németek a magyar haderő kétharmadát követelték, amelyet aztán sikerült lealkudni egyharmadra. Ez volt a 2. magyar hadsereg. Mit kerestek katonáink a keleti hadszíntéren? Magyarország érdeke akkor ezt diktálta.

Trianon igazságtalanságát senki nem vonja kétségbe: a német, olasz nemzetközi döntőbíróság az akkori lehetőségek szerint az első és második bécsi döntéssel orvosolta Trianont. A visszakerült területekért aztán benyújtották a számlát. Ha az elcsatolt magyarlakta területeket fegyverrel kell visszaszereznünk, az sokkal több áldozatot követelt volna.

Bár sajnos ezt nem tudatosították, de a magyar katona Erdélyért és a Felvidékért vívott kinn a Don-kanyarban. És a bolsevizmus ellen harcolt, amelyet volt módja megismerni 1919-ben. De katonáink soha nem tekintették ellenségnek az orosz és az ukrán lakosságot. Egy ismert és egy kevésbé ismert őrült rendszer között őrlődött akkoriban Magyarország.

Áldozatkultusz

A háború végére a vesztes oldalra kerültünk, a hősöket gyakorlatilag betiltották. A kérdést úgy tették fel, hogy mit keresett egyáltalán a magyar katona a Don-kanyarnál, megkérdőjelezték hősiességét is, mondván, hogy hős az, aki a saját hazája védelmében harcol. De a magyar katona keleten védte a hazát – a későbbiekben elcsatolt nemzettestekkel együtt. A rendszerváltozásig azonban csak áldozatokról lehetett beszélni.

– Minden magyar katona – munkaszolgálatos, de még a MÁV alkalmazottja is –, aki parancsra küzdött a hazáért, hősi halott, és hős a túlélő is. Áldozatkultuszba kényszerítettek bennünket, ami nem vezet sehova, mert az áldozat nem a hős szinonimája.

Az áldozat passzív elszenvedője az eseményeknek, a hős viszont aktív részese, alakítója sorsának. Minden sikeres ország megteremti a maga hőskultuszát, nekünk is helyre kell állítani – helyettünk senki más nem fogja ezt megtenni. És ne is döntsék el a fejünk felett, hogy kik a hőseink. Abban nekünk, magyaroknak kell egyezségre jutnunk – mondja a Matasz Hagyományőrző Tagozatának vezetője. – Miért nincs fenn az emlékműveken a túlélők neve? Még a számadatuk sem látható, csak a hősi halottak, amiből azt a tanulságot szűrik le a mai fiatalok, hogy a háborúban csak meghalni lehet. De ez nem igaz, a 2. magyar hadsereg több mint fele élve jött haza a Don-kanyarból, márpedig a túlélő a maga módján mégiscsak győzött.

A vesztes háborúnak is vannak sikeres momentumai, és az egyéni vitézség számtalan helyzetben megmutatkozik. Csak meg kell nézni, hogyan adja el a filmiparban Vietnamot az Amerikai Egyesült Államok! Pedig az amerikaiak csúnyán vereséget szenvedtek, mégis micsoda hős­eposzok keletkeznek. És igazuk van, így kell ezt csinálni! Nekünk is gondoskodnunk kell a saját hőseinkről, mert elengedhetetlen, hogy az események végre helyükre kerüljenek a fejekben is.

Negyvenkilós puska

A Doni Hősök Emléktúra részvevői jellemzően családi hagyományokat is ápolnak: felmenőik megjárták a Don-kanyart. Többen közülük nem is szüleiktől tudják, hanem maguk jártak utána a családi történeteknek. Az eltitkolt múlt előkívánkozik. Ispán Zoltán a hetvenedik életévén túl csatlakozott a harmadik emléktúrához – idén már kilencvenéves. A második világháború idején levente volt, aztán katonatiszt, de 1956 után nem írta alá a hűségnyilatkozatot Kádárnak, ezért kirúgták a seregből.

A MÁV-nál helyezkedett el, és mert édesapja mindkét világháborúban harcolt, a hetvenes években végigjárta az olasz frontot, lefényképezte az egykori hadszíntereket. Idén azzal lepte meg bajtársait, hogy eljön látogatóba a zempléni túrára, bár menetelni már nem fog. Fényképeket viszont hozott magával, és a gyerekekkel is elbeszélgetett. Mivel lehet elérni, hogy egyre több középiskolás csatlakozzon az emléktúrához? A hagyományőrző szerint a háborús filmekre fogékonyak a fiatalok.

Nagy eredmény, ha aztán hajlandók fölállni a monitor elől, hogy megtapasztalják, milyen egy négykilós puskát cipelni a vállon egész napon át. Estére már negyvenkilósnak tűnik… Akkor átértékelik a történelmet, megtanulják, hogy a háború nem számítógépes játék, de nem is kaland: inkább dögunalom. Hosszas várakozás, majd hirtelen fenekestül felfordul a világ. Néha bőség, de inkább nélkülözés. Menetelés után hidegben toporgás, ha kint, a terepen éri őket az ebédidő, az árokba húzódnak a szél elől.

Van, aki útközben elátkozza helyzetét, de a végén mindenki büszkén mondja: megcsináltuk.

Az aktív katonák évszaknak megfelelő, túrához alkalmas hadi öltözetben menetelnek, a hagyományőrzők kis könnyítéssel: mivel hétfőn reggel munkába kell állniuk, olyan bakancsban érkeznek, melyben hóban, sárban is végig tudnak menni a terepen.

Közel húszévnyi kísér­letezés után már nem cél, hogy az emlékező elcsússzon és összetörje magát. Első az egészség és a biztonság, minden más ezután jön. De azért nincs divatbemutató. A csatlakozók civil túraöltözetben menetelnek, a hagyományőrzők pedig vallják, hogy csak teljesítmény mellett lehet méltóképpen viselni az öltözetet: az egyenruhához vér tapad, az őseink és az ellenségeink vére – egyikkel sem szabad játszani.