Kakukkakció

A Székelyföld legkeletibb része, a legendás világháborús helyszín, ­Úzvölgye váratlanul újra harcba hívta a magyarságot. Az első világháborús magyar katonahősök temetőjét kegyeletsértő támadás érte, és a trombitaszóra ezrek válaszoltak. Az Úz-patak völgyében jártunk.

„Jelen!” – huszár hagyományőrzők őrt állnak a magyar katonák sírjánál a május 12-i istentiszteleten Fotó: Toró Attila

„Feljöttek ide a két megye főnökei, azt mondja nekem a dărmăneşti-i elnök, Imre bácsi, itt szarvasmarha-tenyészetet létesítünk. Kérdeztem, hogyan. Azt mondja, jól, mert ez már a miénk, feljebb visszük a megyehatárt. […] Fel is akarták vinni innen tíz kilométerre az Aklos-patakig, meg is csinálták a tábla helyét, de aztán mégis meggondolták, és visszahozták oda, ahol most van. Hargita megyének is volt határtáblája, azt hegesztővel kivágták, s belehúzatták az Úz medrébe” – idézte akkor készült riportjában a szerző a hetvenéves László Imrét.

Ma már senki sem él ott, az utolsó lakos 2017-ben költözött el a mindentől távol eső településről, amelynek legreprezentatívabb épületei ma is az 1942-ben fából készült magyar határőrkaszárnyák. Akkoriban körülbelül ezer lélek lakott Úzvölgyén, a férfiak a fűrésztelepen dolgoztak.

Mégis már a kommunista időkben egyfajta búcsújáró hellyé vált a völgy. Egészen pontosan a Keleti-Kárpátok eme kevésbé ismert hágóján, az Úz-patak völgyében lévő, a két világégésben odalett magyaroknak örök nyugodalmat ígérő temető, amelyet a rendszerváltoztatást követően jelentős magyar állami segítséggel méltó megemlékezési helyszínné alakítottak. A Mogyorós-tetőn az 1916-os román betöréskor sokan elestek, emléküket az egy évvel később emelt kápolna is őrzi. Egy 1924-es összeírás szerint 1350 magyar, osztrák, német, olasz, szerb, orosz és román katona nyugszik a környéken külön-külön parcellába temetve – legalább ezren magyarok, többségükben a magyar királyi 39. honvéd gyaloghadosztály egységei, a kassai 9., a miskolci 10., a munkácsi 11., a besztercebányai 16. ezred katonái.

A második világháborúban 1944. augusztus 26-án aztán itt tört be a szovjet hadsereg. A kis létszámú, tényleges ellenállásra képtelen magyar határőrségnek a helybéliekkel együtt menekülnie kellett.

Az 1944-es úzvölgyi harcokban román alakulatok nem vettek részt, ennek ellenére a sírkert a hivatalos román szóhasználatban nemzetközi katonai temetőként szerepel. Ez jelentette az első számú apropóját annak a kísérletnek is, amelyet a temető román identitásúvá változtatására tett a dormánfalvi (dărmănești-i) önkormányzat.

Dormánfalva és Csíkszentmárton között évek óta zajlik a területi vita. Egy 1968-ból származó, ma is érvényben lévő törvény értelmében a település közigazgatásilag Csíkszentmártonhoz tartozik. Több évvel ezelőtt azonban a Bákó és Hargita megyei kataszteri hivatalok igazgatói megegyeztek abban, hogy az Úz-patak természetesebb határt képezne, és egy erről rendelkező bélyegzőt is nyomtak a térképekre. Csakhogy a közel ötven évvel ezelőtt hozott törvény értelmében Csíkszentmárton továbbra is jogot formál a területre, annál is inkább, mivel a temető a székelyföldi település közvagyoni tulajdonát képezi, amit egy 2010-es kormányhatározat is megerősített.

Bár a sírkertet mindig is a szentmártoni önkormányzat gondozta, a csíkiaknak arra kellett eszmélniük, hogy a dormánfalvi önkormányzat képviselő-testülete idén márciusban a honvédtemetőnek a település magánvagyonából a közvagyonba való átminősítéséről döntött. Azaz a Bákó megyei városka egyértelműen a sajátjának tekinti a vitatott területet, és elindította az elbirtoklási folyamatot.

Az erdélyi magyarság április végén szembesült azzal, hogy Dormánfalva önkormányzata önkényesen román parcellát alakított ki az első világháborús osztrák–magyar sírkertben. A bekerített, székely kapuval ellátott emlékhelyen mintegy hatszáz fakereszt áll, a román katonákra emlékeztető betonkereszteket részben a temető sétányára, részben a még meg nem jelölt magyar katonasírokra állították. Annak ellenére, hogy magyar–román államközi egyezmény szabályozza a romániai magyar hadisírok és a magyarországi román hadisírok jogi helyzetét, egy 1917-es katonai temetőtérkép pedig minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a dormánfalviak a magyar királyi 10. (miskolci) honvéd gyalogezred I. számú temetőjének III. és IV. sorai fölé állították a betonkereszteket. Plusz egy emlékművet. Valamennyi felavatását május 17-ére hirdette meg Constantin Toma dormánfalvi polgármester.

„Jelen!” – huszár hagyományőrzők őrt állnak a magyar katonák sírjánál a május 12-i istentiszteleten
Fotó: Toró Attila

A „kakukkakciót” egy április eleji temetőtakarítás alkalmával fedezték fel a csíkszentmártoniak, és írásban szólították fel a dormánfalvi önkormányzatot a határozat visszavonására. A válaszban az állt, hogy törvényesen, a román védelmi minisztérium tudtával és engedélyével jártak el, és arra is hivatkoztak, hogy a bákói kataszter alapján a temető Dormánfalva része. Párhuzamosan és óvatos csendben politikai és diplomáciai csatornákon is elindultak a tárgyalások, az egész azt követően kapott nyilvánosságot, hogy a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület Facebook-oldalán beszámolt a rohamtempóban zajló építkezésről.

„Ha az emlékművet katonai felvonulással és tiszteletadással is megerősített ünnepség keretében felavatják, az gyakorlatilag azt jelenti, hogy az úzvölgyi katonatemető, nemzeti ellenállásunk, megmaradásunk egyik utolsó jelképe végleg elveszik az erdélyi magyarság számára” – fogalmazott egyik bejegyzésében az egyesület elnöke, Jakab Kevend. A hír erőteljes érzelmi hullámverést keltett, ám a moldvai rész a heves tiltakozások ellenére sem állította le a „felújítási munkálatokat”.

A csatának nincs vége

Egészen addig, míg a diplomáciai és politikai ráhatások nyomán – az RMDSZ is „derékig” beleállt az ügybe – a dormánfalvi elöljáró május 11-én bejelentette: a Bákó és Hargita megyei illetékesekkel folytatott megbeszélések nyomán úgy döntöttek, eljárásbeli okok miatt elhalasztják a május 17-ére tervezett avatóünnepséget. Súlyos „érvként” hatott az is, hogy a román kulturális tárca jelezte, nem avatható fel a román katonák parcellája, miután a polgármester elmulasztotta a kulturális tárcának az emlékmű művészi koncepciójára vonatkozó jóváhagyását kérni. A bejelentést követően azonban az elöljáró nem mulasztotta el hozzátenni: az ügyre vonatkozó hivatalos eljárások befejeztével visszatérnek a következő lépésekre.

Persze a civilekből és önkormányzati vezetőkből álló kezdeményező bizottság által szervezett május 12-i ökumenikus istentiszteleten felszólalók nem csak emiatt jelezték, hogy a halasztással a csatának koránt sincs vége. Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke kijelentette: csak akkor sikerülhet meggátolni a hasonló eseteket, ha tisztázzák a Hargita és Bákó megye közötti határvitát, a határt három kilométerrel keletebbre viszik, oda, ahol a történelem folyamán mindig is húzódott.

Elfogyott a türelem

Mindezt már több mint kétezer ember hallhatta a temetőkertben. A háború óta aligha látott ennyi embert Úzvölgye egyszerre. A meggyalázott magyar sírok mellé állított mogyorófa kereszteknél hagyományőrző huszárok álltak díszőrséget, a seregszemlén az ott nyugvó honvédek nevében kiáltottak jelent. A közös imát lánglelkű felszólalások követték, köztük Demeter Sándor Lóránd székelyderzsi unitárius lelkészé, aki összekapaszkodásra és közös „ne bántsd a magyart!” felkiáltásra szólította fel az egybegyűlteket. A szónokok felhívták a figyelmet arra, hogy a dormánfalviak nem figyelmetlenségből nem teljesítették a formai követelményeket, így aztán az ügy korántsem zárult le.

Tamás Sándor, a háromszéki önkormányzat elnöke Székely János sorait hívta segítségül: „a jót velünk sem az teszi, aki ölbe vesz, s álomba ringat, hanem ki vesztünk éhezi”. „Immár száz éve ébren tartanak, összehoznak, összekovácsolnak bennünket. Mi erőt merítünk ebből, és egy emberként mondjuk: igen, azt akarjuk, hogy amit idehoztak, azt hordják el innen. Azt akarjuk, hogy állítsák vissza a temetőt eredeti állapotába. De nem elég csak akarni, tenni is kell érte. Megtanultuk: ha nem mi szervezzük meg dolgainkat, akkor a Székelyföldet körülvevő ország fogja megszervezni. Most már nemcsak az életünket, hanem a temetőnket is át akarják rendezni. Elfogyott a türelmünk, mert a dormánfalviak cselekedete nem adminisztratív tévedés, hanem gyalázatos módon bele akartak gyalogolni a lelkünkbe, meg akarták gyalázni hősi halottaink emlékét” – hangsúlyozta az elöljáró.

A tavasz friss és a fenyők örök komor zöldjének varázslatos díszletében hosszú kocsisor kígyózott vissza Csíkszentmárton felé. Bizakodó, de óvatos emberekkel, akik közül sokan május 17-re is úzvölgyi programot tervezgettek. Mert ahogy többen is megfogalmazták: ezek akkor is hazudnak, ha kérdeznek…