Megtalált jegygyűrű

A langaléta Fuchs rabbin úgy áll a csikósruha, mint ha ráöntötték volna. Egy bohóccal, egy bóherrel és egy nyuszifüllel ékesített figurával táncol. A bóher, a rabbinövendék a nevemet kérdezi, belém karol, balra forgat, jobbra forgat, így nem szédülünk el. A ruhája sarkán lógó szemlélőrojtok a levegőben himbálóznak. Férfitánc ez. Ortodox zsidó nem táncol más feleségével, lányával.

A rabbi az erősítőn babrál. „Rabi Náhmán m’Umán / kápájim, sámájim / tuc, tuc, tuc…” – bömböl a haszid sláger. Az izraeli Itzik Dadya énekli, a YouTube-on 7,7 milliószor nézték meg az egyik változatát. Az umanyi Nahman rabbiról szól, aki mindig vidám, táncol, örvendezik. Umany ukrajnai város, ahol 1941-ben 17 ezer zsidót öltek meg a németek. Most tér vissza a zsidó élet Umanyba.

Purimi imádság a mádi zsinagógában. Fuchs rabbi csikósruhában
Fotó: A szerző felvétele

A mádi rabbiházban vagyunk, a Szerencsi járás 2200 fős településén. Hetvenöt éve, 1944 tavasza, a német megszállás és a magyar holokauszt kezdete óta ez az első purimi vigasság itt.

– Különleges alkalom ez számunkra. Olyasmi, amiről nagy elődeink sem gondolták volna, hogy megtörténhet – mondja Fuchs Jehósua. A Floridából származó rabbi 2016 óta él Miskolcon a családjával, és felesége révén beszéli nyelvünket is. Büszkén mutatja csikósjelmezét.

A szerencse forgandóságát jelképező maskarák hozzátartoznak a legvidámabb ünnephez. Purimkor arra emlékeznek a zsidók: 2500 évvel ezelőtt sikerült meghiúsítani Hámánnak, a perzsa király főemberének tervét. Hámán el akarta pusztítani a zsidókat.

Mád nem Brüsszel vagy Párizs: nem áll biztonsági őr a zsinagóga előtt, a bejáratnál nincs fémdetektor. A hívek autóval vagy szervezetten, különbusszal érkeznek. Főleg az innen 44 kilométerre fekvő Miskolcról és környékéről. Angol és héber szót is hallani. Egy ortodox család Bodrogkisfaludban akarja újrateremteni a zsidó életet. Az egyik hívő, a már nagypapa korú Kalmár István – aki a 3500 fős Taktaharkányban él – az unokáival jött. Alsózsolcáról mesél, a nemrég bezárt Sanmina elektrotechnikai gyárról, ahol több százan dolgoztak. A cégvezető kipában járt, senki nem bántotta, meg nem szólta.

– Taktaharkányban rólam is tudják, hogy zsidó vagyok. Nincs ebből probléma, ezen a környéken régen is éltek zsidók – mondja nagyot szippantva izraeli márkájú cigarettájából. Ma is behozatja ezt a fajtát, hiányzik neki az ismerős íz. Kalmár István tizenöt évet élt Izraelben, családi okokból települt vissza.

– Miskolcon van egy-két antiszemita, de ők Pestről jöttek. Tavaly a helybéliekkel együtt gyújtottuk meg az utcán a hanukai gyertyákat – ezt már Bonta Páltól hallom, a megyeszékhelyen élő, ötven év körüli vállalkozótól. Az ingatlanokkal és napelemekkel foglalkozó férfi a feleségével ruccant át Mádra. Az utóbbi időben kezdte el keresni zsidó gyökereit, foglalkoztatja a vallási spiritualitás.

Magyarországon 1944. április 16-án kezdődtek a gettósítások Kárpátalján és az északkeleti országrészben. Az első Orbán-kormány döntése nyomán 2001 óta ez a nap a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. Mádról több száz embert hurcoltak el Auschwitz–Birkenauba, amely 1944 óta a legnagyobb magyar temető. Májusban indultak a deportálóvonatok Sátoraljaújhelyről Kassa felé, ahol átadták a zsidókat a németeknek. Az 1944. március 19-e után német megszállás alatt álló országban pár hét leforgása alatt 437 ezer vidéki zsidót deportáltak.

Horthy Miklós kormányzó 1944 júliusában leállíttatta a transzportokat, de néhány vonatot ezután is indítottak még. Egy deportálási listán olyan mádiak is szerepelnek, mint egy hétéves kislány, Neumann Anikó vagy Lichtmann Dávid, akit 83 esztendősen kényszerítettek marhavagonba. Egyikük sem jött vissza. Összesen 600 ezer magyar zsidót öltek meg a holokauszt során.

Összezsúfolt testek a vagonban, nyilalló fájdalom a jobb térdben. S a nappalok. Az éjszakák… Hangokat hallottunk néha, vasutasok hangját az őrök csizmájának dobbanása mögött. Mozdulatlanok vagyunk, összezsúfolva mind, az éjszaka halad mozdulatlan holttesteink felé…

A felszállás forgatagában, üvöltések és ütlegek közepette kerültünk össze. Úgy viselkedett, mintha egész életében ezt csinálta volna, száztizenkilenc másik emberrel utazott volna egy lelakatolt teherkocsiban. (Jorge Semprún: A nagy utazás. Réz Pál fordítása)

Negyven fő, ha visszatért Mádra, de a legtöbben 1957-ig kivándoroltak. Az utolsó rabbi 1954-ben ment el innen, ezzel megszűnt a hitélet, az utolsó Mádon született és itt is élt zsidó pedig a hetvenes években halt meg.

De most már nem ő az utolsó mádi zsidó. Az eredetileg pesti Frank Mariann 2011 óta él családjával a zempléni településen, ahol a zarándokturizmussal foglalkozó és európai uniós támogatásból is működő Csodarabbik útja projektet vezeti. Mint elmondja, évi mintegy húszezer látogató keresi fel a 2004 óta felújított, nemcsak imaházként, de múzeumként is működő zsinagógát. Évi 15 ezer belépőjegyet adnak ki, és a legkevésbé sem csak zsidó érdeklődőknek.

– Most is itt járt két magyar nyugdíjascsoport, de középiskolásokat is rendszeresen fogadunk. A zsidó kultúráról beszélek nekik – fordul felém, hozzátéve, a jegyet váltókon felül évi ötezer vallásos zarándokkal lehet számolni. Ők a XVII–XVIII. századi nagy tokaj-hegyaljai csodarabbik nyomában járnak, a legtöbben egykori mádiak vagy környékbeliek leszármazottai. Főleg Amerikából érkeznek, felkeresik a temetőben a sírokat, a zsinagógát.

– Ha az antiszemitizmusról kérdeznek, mindig azt szoktam mondani: Európa egyes más részeihez képest itt biztonságban érezhetik magukat, és szabadon gyakorolhatják a vallásukat – így Frank Mariann.

– A zsidó csoportokból a világiak érdeklődnek inkább azzal kapcsolatban, hogyan is történt a holokauszt, mit tettek a csendőrök vagy a nem zsidó szomszédok. A vallásosak a hitük révén jobban felül tudnak ezen emelkedni. A vallási hagyományokban bővelkedő Tokaj-Hegyalja pedig kifejezetten spirituális környezetet teremt számukra – fűzi hozzá.

Enni nem adtak, és amit találtunk, tököt és krumplit, azt ettük. Közben aludtunk a sportpályán, piszokban, koszban. Mosdani nem lehetett. (Egy mádi születésű zsidó tisztviselőnő visszaemlékezése 1944-ről. A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság, a Degob iratanyagából)

A rabbiházban roskadozik a purimi asztal. Fuchs Eszter, a rabbi magyar menyecskének öltözött felesége kínálja a vendégeket. Prémkalapos, kaftános atyafival szemben ülünk, töltött paprikát lapátol ő is, mi is. Hamentascht, azaz hámántáskát, mákkal vagy lekvárral töltött, háromszögletű süteményt eszünk. Egy négyévesforma kislány rugelacht kínál. A rugelach puha, kakaós aprósütemény, édes, mint az élet. A rabbi tombolát vezet, nevet. A nyertes szám most a 43-as, de az egyik jelmezes egy négyest és egy hármast tesz egybe, hátha nem tűnik fel a turpisság. Egy asszony könyvet nyer, kettő közül választhatna, de mindkettőt elhozná. Mindenki nevet.

A fődíjat – szombati pihenést szállással és vacsorával – Kalmár István nyeri. A rabbiház vendégházként is működik, 32 ágyas szállás, bárki foglalhat itt szobát a népszerű internetes oldalakon. Sokaknak fel sem tűnik a vendégek közül, hogy zsidó helyen szállnak meg. Az utólagos kommentek főleg pozitívak. Budapesti elitgimnáziumokból, az Apáczaiból, a Madáchból jöttek már osztálykiránduló-csoportok is.

Mád főutcáján, Kacsa kocsmájában tesszük tiszteletünket. Egy idősebb férfi a biliárdasztalnál múlatja az időt, löki a golyókat. Szemrevételezzük a kínálatot: a pult mögött Napóleon, körte, szilva. Nem kóser.

– A zsidók nem jönnek be ide, a jelenlétük nekünk nem eredményez forgalmat. De ezzel együtt jó dolog, hogy életet hoztak a faluba – mondja a pultosnő egy Mád feliratú pufimellényben. Közben a Csodarabbik útja brosúráját forgatja, keresve, milyen eseményre jöttünk.

„V’jevákes Hámán l’hásmid et kol hájehúdim áser b’kol málkut Ákhásvéros…” Hámán arra törekedett, hogy minden zsidót kipusztítson Ahasvérus egész birodalmából – hadarva olvassa, lejnolja a bóher Eszter könyvét a bimán, a mádi zsinagóga lépcsős emelvényén. Kissé hűvös van, férfiak és nők külön ülünk, ahogy a vallás megköveteli. A bóher jelenléti ívet hoz, aláírjuk. Az ív alján az Európai Unió emblémája. Uniós örökségvédelmi programhoz is kapcsolódik, hogy itt vagyunk. Gyerekek is vannak köztünk, szaladgálnak, olykor hangoskodnak, nyűgösködnek. De még nem született meg az a rabbi, aki elzavarna egy rosszcsont kisgyereket.

A zsidóknak a gyerek az élet – annyi vérveszteség után. Kereplőket osztanak ki. Amikor a gonosz Hámán nevét halljuk, forgatjuk, rázzuk a kereplőt, a lábunkkal dobogunk. A zsinagóga falán a mádi deportáltak neve, felettük a felirat: Drága mártírjaink örök emlékére. De a bevésett nevek mellé egy innen elszármazott haszid família családfáját is feltették a falra. A gépelt lapokról az is kiolvasható: az egyik leszármazott az elmúlt évtizedekben tíz gyereknek adott életet.

Bekerültünk egy blokkba, ahol négyen aludtunk egy ágyban, mosakodni nem lehetett. Örültünk, ha egyszer egy nap a kezünket meg tudtuk mosni. Kaptunk egytizednyi kenyeret és egy deci keserű feketét, délben pedig kaptunk egy fél liter marharépát, este újból feketét, kenyér nélkül. Ez így ment négy hónapon keresztül. Fehérneműt nem kaptunk, pokrócot nem kaptunk. Cipőnk nem volt, rongyokban jártunk, ütöttek-vertek ok nélkül. (Egy deportált mádi nő visszaemlékezése 1944-ről. A Degob iratanyagából)

A hiábavaló fáradozást jelképező mádi zsidó nyelvi toposz a magyarban. A XVIII. század végi barokk stílusú ortodox zsinagóga pedig építészetileg egyedülálló az országban. A mádi zsidók, köztük az olyan családok, mint a Zimmermannok és a Deutschok, jobbára kereskedők voltak ezen a borvidéken. De 1944 és 2000 között a fű sem nőtt a mádi zsidó életben. Akkor kezdődött meg a zsinagóga felújítása, majd 2004-ben adták át. Nem bútorraktár vagy önkormányzati könyvtár, mint sok más településen, ahonnan kiirtották a vidéki zsidókat. Az épületet Europa Nostra díjjal jutalmazták, és beválasztották a világ száz legszebb zsinagógája közé.

Mádon úgy tartják, egy zsidó menyasszony a deportálás előtt itt rejtette el a jegygyűrűjét. A gettósításkor itt zsúfolták össze a zsidókat. Az asszony hatvan évvel később tért vissza, és megtalálta a gyűrűjét. Az épület 2012-ben került az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) kezelésébe. Tavaly nyáron bevonták a nyitott zsinagógák éjszakájának programjába is. Az EMIH egyik küldetése, hogy a vidéken élő zsidók számára is lehetővé tegye a vallásosság gyakorlását és a pozitív zsidó identitás megélését. Zsidóságát senki ne szégyellje, ne tagadja, hanem büszke legyen rá, és igyekezzen minél jobban megismerni – vallják.

Mint Frank Marianntól megtudjuk, a rabbiházat 2016-ra újították fel, akkor tartották itt a holokauszt óta első zsidó rendezvényt. Tavaly pedig már rendeztek barmicvót, azaz felnőtté avattak zsidó fiút, illetve esküvőt is tartottak, több mint hét évtized után szintén az elsőt. Az ifjú pár Amerikából érkezett, a menyasszony magyar volt, az amerikai vőlegény felmenői Mádról származtak.

„Mitboded, roked, számeáh / kol hájom bli háfszáká / Micvá gdolá lihijot b’szimhá…” – „Egyedül táncol, örül szakadatlan / Nagy parancsolat / Mindig csak boldognak lenni / tuc, tuc, tuc…” – szól a hangfalból a sláger. Mulat Fuchs rabbi, mulat Nahman rabbi.

Aztán vége a táncnak, elfáradunk, izzad a rabbi, izzad a bóher. Koccintunk, l’hájim, az életre, az Örökkévaló 5779. esztendejében.