Szerette város

A XX. századi magyar irodalom nagy ismerője, Péter László az államszocializmus korában mellőzött tudós volt. Alapvetően járult hozzá a magyarság kulturális örökségének számbavételéhez és továbbadásához.

Péter László Fotó: Wikimedia - Eifert János

Péter László
Fotó: Wikimedia – Eifert János

Péter László széles körű tudományos érdeklődésű, kivételes módszertani fölkészültségű és példás filológiai alapossággal eljáró kutató volt. Ennek jegyében kutatási területei és publikációs tevékenységének tárgyai a folklórtól az irodalomtudományig, a helytörténettől a nyelvészetig terjedtek. Tudományos munkásságának két fő iránya volt. Az egyik a XX. század első fele magyar irodalma klasszikusainak életműve. Ennek jegyében írt könyvet például József Attiláról, Juhász Gyuláról, Radnóti Miklósról, Móra Ferencről, Tömörkény Istvánról. A másik Szeged és a Dél-Alföld (Makótól Hódmezővásárhelyig) helytörténete és művelődéstörténete. Ez utóbbi témakörben számos tanulmánykötete jelent meg az elmúlt évtizedekben.

Gyakran panaszolta, hogy – a tudományos életben való sokéves, elsősorban politikai alapú mellőzöttsége miatt – nem jutott ideje és ereje kedvelt szerzőiről monográfiát, nagy ívű összegző műveket írni, hanem helyette – a föntebb említett alkotókról – korábban megjelent cikkeiből, tanulmányaiból állított össze „monográfiapótlékokat”. Mint jó filológus különösen nagy jelentőséget tulajdonított a szövegkiadásoknak. Az 1960-as évek közepén megalkotta az irodalmi szövegek kritikai kiadásának szabályzatát, valamint elsőként oktatott – sajátos módon az újvidéki egyetem magyar nyelvű pedagógusképzésében – textológiát, vagyis szövegtudományt. Ilyen irányú kutatásainak eredményeit – a klasszikus magyar írók és költők textológiai nézeteit összefoglalva – önálló kötetben adta közre.

Nagy vállalkozása volt a háromkötetes Új magyar irodalmi lexikon, amely az Akadémia irodalomtudományi intézete keretei között készült közel egy évtizedes anyaggyűjtés eredményeként, s amelynek főszerkesztője volt. Szerkesztői tevékenységétől elválaszthatatlan, hogy szerepe volt az immár 73. évfolyamánál járó Tiszatáj című folyóirat megindításában, amelynek a nevét is ő adta. Évtizedekig szerkesztette a szegedi könyvtár periodikáját, a Szegedi Műhelyt, amelyet könyvtári tájékoztató kiadványból elismert tudományos fórummá fejlesztett.

Nagy szerepe volt a tudományos ismeretterjesztésben. Évfordulókhoz, jeles napokhoz, egy-egy kiadvány megjelenéséhez kapcsolódóan számos közérthető és a szélesebb közvéleménynek szánt írása jelent meg napilapokban, többek között a Magyar Nemzet és a Magyar Idők hasábjain is. Elsődleges fóruma azonban a szegedi orgánum, a Délmagyarország volt. Számos ismeretterjesztő előadása mellett az egyetemi katedrán is igyekezett a helyi irodalmi hagyományokat is továbbadni. Erről a következőket mondta egy 1998-ban, a Tiszatájban megjelent interjúban: „Amikor 1990-ben visszakerültem az egyetemi katedrára, próbáltam a helyi színt érvényesíteni, a szegedi irodalmat tanítani. Előadást hirdettem Kálmány Lajosról: egyetlen érdeklődő hallgató akadt. Tömörkényről hirdetett kollégiumomnak két hallgatója volt. Juhász Gyulára és Móra Ferencre már senki sem volt kíváncsi. Nem tudtam a szegedi irodalmi örökséget tanítani, holott úgy gondolom, a szegedi egyetem magyar irodalomtörténeti oktatásában ezeknek is helyük kell legyen. Idejönnek az ország különböző vidékeiről a jövő tanárai, öt évig tanulnak itt irodalmat, s úgy mennek el, hogy nem látták a város irodalmi emlékhelyeit. Valószínűleg nem is érdekli őket, mert nem szoktattuk rá őket erre a szemléletre. Nem ismerik Dugonicsot, nem ismerik Tömörkényt, Mórát, Juhász Gyulát. Pedig Szent-Györgyi Albert rektori székfoglalójában már 1941-ben megfogalmazta, hogy a szegedi egyetemnek az oktatás, a nevelés és a kutatás mellett van még egy különleges hivatása: »hogy a nagy magyar Alföldnek szellemi központja legyen«.”

Mint a föntiekből kitűnik, különösen fontos volt számára a szegedi helyi színnek a megjelenítése nemcsak az oktatás világában, hanem a közbeszédben is. Ennek jegyében – éppen a lokális identitástudat ápolására és őrzésére – foglalta össze önálló könyvben a szegedi utcanevek történetét, és tette közzé vaskos kötetben Csongrád megye irodalmi örökségét. Szegednek – vagy ahogy egyik könyve címében nevezte: „a szerette városnak” – a XXI. századi szerepéről az alábbiakat mondta (az előbb idézett interjúban): „Szegednek a Dél-Alföld, Bálint Sándor kifejezésével élve »a szegedi nagytáj« igazi szellemi központjává kell fejlődnie. Már ma is az, de még tervszerűbb és átgondoltabb munkára van ehhez szükség. Erre megvan a predestinációja az előzményekből, a rendkívül gazdag szellemi, kulturális, irodalmi, művészeti, történelmi örökségből. Ezt kellene tudatosan továbbfejlesztenie. A 21. század szemmel láthatóan az amerikanizálódás jegyében kezdődik, ez pedig uniformizálódással jár. Ez a folyamat a civilizációs vívmányokban, a technikában, automobilizmusban, telefóniában, internetben elkerülhetetlen, megállítani vagy akár csak korlátozni ostobaság lenne. A farmernadrág nem jelent veszélyt, de a szellem, a lélek, az ízlés gleichschaltolása veszedelmes. Hogy ne uniformizálódjék az emberi szellem és tudat, kell, hogy ezek a sajátos, jellegzetes helyi szellemi eredmények és értékek tudatosak legyenek, és átplántálódjanak a harmadik évezredbe. Ezt a célt akarom írásaimmal szolgálni.”

Péter László a magyar irodalmi hagyomány értékei és a szegedi nagytáj, a Bálint Sándor-i értelemben vett „szögedi nemzet” tradíciói melletti elkötelezettségével, interdiszciplináris látásmódjával, széles körű tudományos és ismeretterjesztő tevékenységével, valamint fáradhatatlan munkabírásával alapvetően járult hozzá a magyarság kulturális örökségének számbavételéhez és továbbadásához. Könyveinek és tanulmányainak – immár lezárult életművének – olvasásával pedig ennek a küldetésnek mi is részesévé lehetünk.